Üzbegisztán az oázisvárosokon túl

Szerző: Mari László
ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem TTK FFI Természetföldrajzi Tanszék
laszlo.mari@ttk.elte.hu
Az írás a tengerektől elzárt közép-ázsiai ország változatos tájait mutatja be, amit az övekbe rendeződött növényzet is jól mutat. Láthatjuk, hogyan vált sivataggá az egykori Aral-tó medencéje.

Üzbegisztán Közép-Ázsia tengerektől „kétszeresen elzárt” országa, ami azt jelenti, hogy legalább két országot kell kereszteznie annak, aki el akar jutni az országból a világtengerhez. A 447 400 km² területű országot keleten Kirgizisztán, északkeleten, északon és északnyugaton Kazahsztán öleli, délnyugaton Türkmenisztán, délen Afganisztán, délkeleten pedig Tádzsikisztán határolja.

Üzbegisztán térképe (forrás: Google Map)

A nyugat–keleti irányban 1400 km, észak–déli irányban pedig 925 km kiterjedésű ország változatos tájakon fekszik, területének mintegy 15%-a hegyvidék. Legalacsonyabb pontja a Szarikamis-tó partja, amely 12 méterrel a tengerszint alatt fekszik, legmagasabb csúcsa, a Khazret Szultán pedig 4653 méterig emelkedik (Aramov, S. A. 2012).

Üzbegisztán területén a száraz kontinentális és a mérsékelt övezeti sivatagi éghajlat uralkodik. Nagy napi és évszakos hőmérsékletingás jellemzi: az alföldi területeken a januári középhőmérséklet a déli +4 °C-tól az északi -10 °C-ig, a júliusi középhőmérséklet pedig +22 °C-tól +32 °C-ig terjed. Az átlagos éves csapadékmennyiség az alföldön 80-200 mm, a hegységek előterében 400-600 mm, a Nyugati-Tien-san egyes helyein, a nagyobb magasságokban pedig meghaladhatja a 2000 mm-t is (Aramov, S. A. 2012).

A közép-ázsiai országok közül Üzbegisztán a legjelentősebb turisztikai központ. A Selyemút mentén kialakult ősi oázisvárosai, így az UNESCO Világörökség listán szereplő Hiva, Buhara, Szamarkand és Sahriszabz, valamint a főváros,Taskent a turisták fő célpontjai. E városok mellett azonban nagyon sok további érdekes látnivalót is rejt az ország.

Övekbe rendeződve

Üzbegisztán növényzete a tengerszint feletti magasság és a csapadék mennyisége alapján négy fő övre osztható (Belolipov, V. I.  et al. 2013). A csul zóna 450-500 m tengerszint feletti magasságig tart, a száraz síkságok vidéke, amit főként sivatagok alkotnak, és ez foglalja el a közép-ázsiai síkság nagy részét.

A csul öv sivatagi világa

Négy típusa van: a sós, a homokos, a gipszes (köves) és az agyagos csul. Az adir öv síkságai és előhegységei a csul zóna felső határától 1200-1450 m-ig terjeszkednek. Itt az efemeroid növényzet, a száraz sztyeppék és a cserjés növénytársulások jellemzők. A tau zóna a középhegységek vidéke 2700-2800 m magasságig, borókaerdők és kisebb kiterjedésű lombhullató erdők jellemzik. Az e feletti magashegységet, szubalpin és alpesi zónát, a jailau övet magasfüves rétek, magasabban tüskés párna alakú növények közösségei és alpesi rétek alkotják (Zakirov, K. Z. 1947). 

Az adir zóna tavaszi virágszőnyege
A tau öv
Hófoltok augusztusban a jailau zóna magasabb részein

A „vörös homok” földje

Kizil-kum nevű sivatag az Amu-darja és a Szir-darja folyók között csaknem három magyarországnyi területet foglal el. Nevét (jelentése magyarul vörös homok) a homokkő alapzat aprózódás- és mállástermékének vöröses színéről kapta. A felszínt azonban nem borítja mindenhol homok, agyag-, gipsz-, szikes, kő-, illetve kavicssivatagok ékelődnek a homoksivatagok közé. A terület jellegét a szárazság és a csapadék időszakos eloszlása határozza meg. Az évi 80-150 mm csapadék nagy része a tavasszal hullik, így a növényzet – amely maximális csapadékhasznosításra rendezkedett be – tavasszal és nyár elején éled fel. Az égbolt szinte állandóan derült, ennek következménye a nagy napi hőingás. Hatására egy igen sajátos jelenség is megfigyelhető, ami nagyon fontos a nyári csapadékhiányos időszakban: hajnalban a lehűlő levegőből a légnedvesség harmat formájában kicsapódik a kőzetekre és a növényekre. Ez mind az állatok, mind a növények számára létszükséglet. Az oázisokban, az öntözőcsatornák mentén viszonylag dús a növényzet, azonban e helyektől távolodva a növényzet egyre ritkábbá válik. Az egyre szárazabb környezetben a növények csak gyéren borítják a felszínt és maximálisan próbálnak alkalmazkodni a szárazsághoz. Hosszú, elágazó gyökérzetet eresztenek, a felszíni testfelületüket minimálisra csökkentik, kisebbednek a levélfelületek, a szívós növények sokszor levéltelen, tövises alakban jelennek meg. Azonban nemcsak alaktanilag sajátosak, hanem növényélettanilag is: biokémiai módosulások, alternatív anyagcsereutak, illetve légzési utak kerülnek előtérbe. A növényzet egyik legjellegzetesebb képviselője a szakszaul, amely akár fává is nőhet. Régen ez volt a tevék egyik fő tápláléka, illetve az állati trágya mellett a második legfontosabb tüzelőanyag. 

Szakszaulok a Kizil-kumban

Kagylók a sivatagban

A Kizil-kumot övező Amu-darja és Szir-darja, valamint a hegységkeretből érkező többi folyó, mint a szamarkandi és buharai oázist éltető Zeravsán és a fővárost vízzel ellátó Csircsik vize valaha az Aral tavat táplálta. Az Aral, amely egykor a Föld negyedik legnagyobb tava volt, az 1960-as években kezdett zsugorodni, miután az azt tápláló folyók vize a torkolatukhoz érve elfogyott a szovjet öntözési projektek miatt. 2007-re az eredeti méretének 10%-ára csökkent, és négy tóra szakadt szét: az Északi-Aral tóra, a Déli-Aral keleti és nyugati medencéjére, valamint a kisebb Barszakelmes-tóra. 2009-re a délkeleti tó eltűnt, a délnyugati pedig egy vékony sávra húzódott vissza az egykori déli tó nyugati szélén (Gadaev, A. – Yasakov, Z. 2012). 2014 augusztusára az Aral keleti medencéje teljesen kiszáradt (8. ábra). 

Az Amu-darja vizéből öntözött földek Nukusz környékén
Az Aral kiszáradása 1960 és 2016 között űrfelvételekből készült térképeken Mujnak város egykori tópartján 

A tó helyének nagy részén egy új sivatag, az Aral-kum alakult ki.

Az egykori Aral-tó medencéjének 2020-as állapota (forrás: Google Earth)

A tó kiszáradása az utóbbi évtizedek legnagyobb ökológiai katasztrófája, amely teljesen megváltoztatta a környező területek ökológiai viszonyait, így a korábban ott élt állat- és növényfajok jelentős részének kihalását okozta. Hatvan évvel ezelőtt évente átlagosan 60 000 tonna halat fogtak ki a tóból, amely 34 halfajnak adott otthont, de ahogy a tó kiszáradt és sótartalma a korábbi szint tízszeresére emelkedett, a tóban élő halak kipusztultak (Gadaev, A. – Yasakov, Z. 2012). A tó egykori legmagasabb szintjére halászkikötők, Mujnak város hajdani tópartján emlékmű, a kiszáradt tómederben pedig rozsdás halászhajók emlékeztetnek, ráirányítva a figyelmet arra, hogy mit okoz az átgondolatlan emberi beavatkozás a természet rendjébe.

Túlélési kísérletek a tómaradványon

Az Aral tó és környezete kiszáradását próbálták megakadályozni. 2005-re megépítették a 12 km hosszú Kokaral-gátat, amely az Északi-Aral vízszintemelését szolgálja a Szir-darja szabályozásával párhuzamosan. A gát elkészülte után az Északi-Aral vízszintje emelkedett, sótartalma csökkent. A tó, amely csaknem 100 kilométerre délre húzódott vissza Aralszk kikötővárosától, 2015-re már csak 12 kilométerre volt tőle. Az Aral és ökoszisztémájának megfiatalítására tett erőfeszítések során Kazahsztán szorosan együttműködik az Európai Unióval, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségével (USAID), a Világbankkal és más nemzetközi szervezetekkel (Internet1). Kazahsztán kormányának kérésére az USAID elindította az Aral környezeti állapotának helyreállítását segítő első programot (ERAS-I). Ennek egyik része az Oázis elnevezésű mintaterület létrehozása a tó északi övezetében. Innovatív módszerekkel – amelyek magukban foglalják a talajfejlődés, az öntözés és a növényzet optimális növekedési feltételeinek felmérésére irányuló kutatási tervet – egy stabil ökológiai rendszert hoznak létre endemikus növény- és állatfajokkal. A helyszíni munkák 2021-ben kezdődtek az Oázisban, és 2023 márciusáig megközelítőleg 200 000 fekete szakszaulpalántát ültettek el. Tizennyolc 5 hektáros parcellán különféle termesztési körülmények (például különböző típusú kerítések, hidrogéles kezelés és öntözési módszerek) eredményeit figyelik meg. A növények túlélési arányát és fejlődésének mértékét évente kétszer rögzítik, hogy meghatározzák a leghatékonyabb erdősítési módszereket, amelyek alkalmazása csökkenti a mezőgazdaságot és a mindennapi életet sújtó káros homokviharokat (Internet2).

Kőbe vésve

A sztyeppei, félsivatagi környezetből kisebb-nagyobb hegyvonulatok emelkednek ki, ezek egyike a Karatau városától északra fekvő Karatau. Ahegyvonulat lejtőit több csapadék öntözi, mint tágabb környezetét, völgyeiben források fakadnak, amelyek régóta lehetővé teszik az emberek megtelepedését. Ősidők óta a Karatau-vidék az emberek és állatok évszakos vándorlási útvonalainak metszéspontja. Az emberi letelepedés nyomai egészen a kőkorig nyúlnak vissza. Mintegy 20 km²-es területen ennek napjainkig jól látható nyoma a több ezer sziklarajz, illetve nomádok temetkezési és pogány oltárok helyei. A sziklarajzokat az újkőkortól a középkorig különböző korszakokban vésték a sziklák felszínére. A régészek e rajzok alapján tudják rekonstruálni, hogy milyen állatok éltek hajdan a területen és mivel foglalkoztak a környéken élő emberek. A Szármis-völgy kb. 2,5 km hosszú szakasza már az ősidőktől szent hely lehetett, ahol a környék lakói ünnepeiket, rituáléikat tartották.

A kopár kőzetfelszíneken sivatagi máz képződik. Létrejöttének magyarázata, hogy a kőzetekben kialakult hajszálrepedéseken keresztül az éjszakai lehűlés során a levegőből kicsapódó nedvesség a kőzet belsejébe szivárog, majd nappal a felmelegedő kőzet belsejéből a kőzet felszínére jutva a víz folyamatosan elpárolog, miközben oldott mangán- és vastartalma kicsapódik. Ez eredményezi a sivatag köveinek felszínén létrejövő fényes bevonatot. A folyamat többször is lejátszódik, így az egyes kődarabokon kicsapódott réteg vastagsága akár több milliméter is lehet. Ha a több száz, esetleg több ezer év alatt kialakult sivatagi mázat eltávolítják, óriási kontraszt mutatkozik az általában sötét máz és a világosabb kőzet színe között; ennek köszönhető, hogy napjainkig láthatók a sziklákba vésett alakzatok. Az idősebb rajzok felszínén újabb kéreg alakul ki, így ezek vizsgálatával a rajzok korára vonatkozó adatok nyerhetők.

A sötét sivatagi máz leütögetésével készült sziklarajzok

A Mennyei-hegység peremén

Az ország keleti részét a Tien-san nyugati vonulatai hálózzák be. Legjelentősebb gerincéből, a Talaszi-Alatauból délnyugati irányban több vonulat ágazik ki, ezek egyike a Csatkal-hegység. A hegység szerkezete a variszkuszi hegységképződés idején alakult ki. Területének egy részét a kréta-óharmadidőszaki sekély tenger is elöntötte és jelentős üledékrétegeket hagyott hátra. Itt hozták létre 1947-ben Üzbegisztán egyik legrégebbi természetvédelmi területét, majd 1992-ben alapították meg 668 350 hektárnyi területen az Ugam-Csatkal Nemzeti Parkot. A nemzeti park egyik látványos része az Akszag-ata folyó völgye, amely különböző rétegsorokat tár fel. Van olyan szakasza, amely sötét, szürkésfekete andezitbe, más részen szürke devon időszaki mészkőbe vagy harmadidőszaki agyagba és konglomerátumba vágódott be. Az eltérő keménységű konglomerátum- és agyagrétegekből az erózió változatos formájú oszlopokat faragott ki a völgyoldalakban. A nemzeti park több mint 1000 növényfajnak nyújt élőhelyet, közöttük 70 fafajnak. Északi és keleti lejtői erdősek, míg déli lejtőin ritkás erdők vagy nyílt mezők terülnek el. A nemzeti park állatvilágát vaddisznók, hegyi kecskék, barnamedvék, farkasok, rókák, nyulak és számos madárfaj alkotja.

A Csatkal-hegység vonulata

Tanításhoz ajánljuk

Kérdések

  1. Mely növényzeti övek alakultak ki Üzbegisztán hegyvidékén? Magyarázd meg, hogy miért ezek!
  2. Mely okok vezettek ahhoz, hogy az egykori halászhajók a homokban rozsdásodnak?
  3. Milyen módokon alkalmazkodnak a növények a sivatagi környezethez?
  4. Miért maradhatnak fenn több száz évig a sziklákba vésett rajzok a Szármis-völgyben?

Források:

Irodalom

  • Aramov, S. A. (2012): Geographical atlas of Uzbekistan – Goskomgeodeskadastr, Tashkent. 119 p.
  • Belolipov, V. Igor – Zaurov, E. David – Eisenman, Sasha W. (2013): The geography, climate and vegetation of Uzbekistan. – In: Eisenmann, S. W. –  Zaurov, E. D. – Struwe, L. (szerk.): Medicinal plants of Central Asia: Uzbekistan and Kyrgizistan. Springer, New York. pp. 5–7. DOI: http://dx.doi.org/10.1007/978-1-4614-3912-7_2
  • Gadaev, Abror – Yasakov, Zikrilla (2012): An overview of the Aral Sea disaster. Research in Social Problems and Public Policy 20. pp. 5–15. DOI: https://doi.org/10.1108/S0196-1152(2012)0000020009
  • Peel, Murray C. – Finlayson, Brian I. – McMahon, Thomas A. (2007): Updated world map of the Köppen-Geiger climate classification. – Hydrology and Earth System Science 5. pp. 1633–1644. DOI: https://dx.doi.org/10.5194/hess-11-1633-2007
  • Zakirov, Kadyr Zakirovich (1947): Some problems of zoning and terminology in the botanical geography of Central Asia. – Bulletin of the Samarkand State University 3. pp. 3–12.

A fotókat a szerző készítette.

Kiemelt írások

Kaleidoszkóp

Ilyen kanyon is van Európában

Hármas céllal indultunk Görögország legnagyobb nemzeti parkjába és a magyar turisták által alig ismert részébe, a Pindoszi Nemzeti Parkba. Feljutni a Pindosz-hegység Szmólikasz Orosz csúcsára – amely egyben Görögország második legmagasabb pontja – megcsodálni az Aoosz-folyó szurdokvölgyét és végiggyalogolni a Vikosz-kanyonon.

Kaleidoszkóp

Három az egyben – Tanulmányi kirándulás a balti országokban

A szerzők a tantermi keretekből kilépve próbálják tanítványaikat a világot felfedezni, megérteni vágyó felnőtté formálni. Egyik eszköze a tanulmányi kirándulás, amely egy térség természeti szépségein túl történelmi-kulturális emlékeinek, gasztronómia jellegzetességeinek megismerésére irányul.

Kedves Olvasóink!

Újra elérhető a honlap! 

Jó olvasgatást kívánunk!