Eltűnt egy tó Olaszországból

Szerző: Telbisz Tamás
Eötvös Loránd Tudományegyetem Természetföldrajzi Tanszék
Tamásra.telbisz@ttk.elte.hu
Hogy juthatunk el Itália harmadik legnagyobb tavától a lecsapoláson át a világűrrel folytatott kommunikációig miközben ki sem tesszük a lábunkat a Fucino-medencéből? Ezt mutatja be az érdekes írás.

A hír igaz, de nem tegnap történt, hanem nagyjából másfél évszázada. A Róma közelében fekvő Fucino-tó egykor Itália harmadik legnagyobb kiterjedésű tava volt, ám mára csak hűlt, pontosabban kiszáradt helyét találhatjuk a térképen és a műholdfelvételeken. Bár lubickolni nem tudunk benne, története így is különösen érdekes.

A Fucino-medence elhelyezkedése a Középső-Appenninekben (saját szerkesztés SRTM digitális terepmodell felhasználásával)

Valami gyanús a műholdképeken

Földrajzosként egyik fontos célkitűzésünk az lehet, hogy minél több jelenséget megértsünk, ami a földfelszínen található. Ennek egy gyakorlatias vetülete, hogy például a Google Earth műholfelvételeit böngészve és 3D-ben nézegetve minél több dolgot meg tudjunk magyarázni rajta.

Ezúttal a Középső-Appenninek hegyvidékét vesszük górcső alá. E tájat szemlélve szépen látszik, hogy a havas-sziklás hegyláncok inkább az Adria felőli oldalon csúcsosodnak, ugyanakkor e hegyláncok nyugati oldalán jellegzetes, hosszúkásan elnyúló medencéket figyelhetünk meg. Ezek némelyike magasabb tengerszint feletti magasságban fekszik, kisebb területű és „természetközelibb” képet mutat, mint például a Campo Imperatore vagy a Campo Felice. De akadnak nagyobb és alacsonyabb térszínen elterülő medencék is, mint például Gubbio, Norcia, Rieti vagy Avezzano környéke. Ez utóbbiakban az ember léte meghatározó, így jellemzően kiterjedt települések és változó méretű parcellákra osztott mezőgazdasági földek találhatók bennük. Ezeket az északnyugat-délkeleti irányban megnyúlt medencéket alapvetően szerkezeti mozgások hozták létre, konkrétan normál vetődések, azaz lezökkenések. Azonban számos esetben (bár nem az összesnél) a karsztos folyamatok is szerepet játszottak abban, hogy egyes medencéknek nem alakult ki természetes vízlefolyása a tenger felé. Ezen esetekben tulajdonképpen „poljékról” beszélhetünk, noha az olasz geográfusok ritkán említik ezt a szót, mert inkább a „karszt-tektonikus medence” kifejezést használják ezekre a formákra.

E medencék közül a műholdképek alapján legfeltűnőbb az Avezzano melletti Fucino-sík (Piana del Fucino), mely egyrészt méretével is kitűnik, másrészt élénkzöld, sűrű, szabályos parcellamintázata is rendkívül szembeötlő. Önálló megfigyeléssel is eljuthatunk tehát annak észrevételéhez, hogy itt egy különleges formáról van szó. A továbbiakhoz viszont már némi történelmi kutakodásra is szükségünk lesz.

A Fucino-medence műholdképe (Google Earth alapján, saját szerkesztéssel). A sárga nyíl a nyugat, majd északnyugat (Salto folyó) felé irányuló víz-levezetés tervezett irányát jelzi. A világoskék nyíl a délnyugat felé irányuló, ténylegesen megvalósult alagút irányát mutatja.

Császárok és rabszolgák

Sokáig persze nem kell keresgélnünk, ha azt szeretnénk megtudni, hogy miért olyan különleges az Avezzano melletti lapos, parcellázott térszín. A válasz: a Fucino-tó, mely egykor itt hullámzott ebben a medencében. A tavi üledékeket vizsgálva akár 30 ezer évig visszakövethető a tó egykori kiterjedése (ezzel kapcsolatban ld. Giraudi 1989-es cikkét az irodalomjegyzékben), de minket most elsősorban az emberi beavatkozások érdekelnek, és az, hogy mikor tűnt el innen a tó.

A Fucino-medencének természetes lefolyása nincs, ezért a zárt medence vízmennyiségét döntően az itt és a környező hegyekben lehulló csapadék és a párolgás időbeli változásai szabályozzák. A mediterrán éghajlaton meglehetősen egyenlőtlen a csapadék évszakos eloszlása (főleg télen van csapadék, míg a nyár száraz és forró), továbbá az egymás után következő évek csapadéka is változó lehet. Ennek megfelelően a tó vízszintje és kiterjedése mindig is erősen ingadozott. Mintegy 150 km2-es kiterjedésével a Garda-tó (370 km2) és a Maggiore-tó (210 km2) után valóban Itália harmadik legnagyobb kiterjedésű állóvize volt. Persze „rosszabb” években, főleg nyáron, a csökkenő területű Fucino-tó könnyen a Comoi-tó (146 km2) mögé csúszhatott az itáliai tavak terület szerinti rangsorában. (Azért nem Olaszországot írok, mert a történelem nagy részében egyáltalán nem beszélhetünk a mai Olaszországról, viszont az Itália kifejezés a történelmi korokra is jól használható). 

A tó környékén lévő településeket gyakran árvíz sújtotta, máskor viszont mocsárvidékké változott az állóvíz, melyben vidáman szaporodtak a maláriát terjesztő szúnyogok, és a kígyók is kedvelték ezeket a helyeket. Így már a római császárok (vagy egyes tanácsadóik) fejében megfogant a gondolat, hogy ezt a tavat szabályozni kellene. És a gondolatot tett követte! Julius Caesar idejében még csak a tervezgetés zajlott. Először a sokkal kisebb beruházással járó nyugati-északnyugati irányú megcsapoláson gondolkoztak. Ám ezzel a vizet a Salto és a Tevere folyón keresztül Róma felé vezették volna le, ami jelentős árvizeket okozhatott volna a birodalom fővárosában, így a tervet végül elvetették. Helyette a délnyugati irányú vízlevezetés gondolata fogalmazódott meg, melynek révén a Garigliano-Liri folyókon keresztül vezették volna a vizeket egészen a Tirrén-tengerig. A bökkenő csak az volt, hogy így a medence szintjénél mintegy 500 méterrel magasabb peremi hegyvonulat alatt kellett egy 5,6 km hosszú alagutat fúrni! Többnyire kemény mészkőben. És az ókorban vagyunk!

Az eszközök lehet, hogy gyengébbek voltak, de munkáskéz akadt bőven, így 30 ezer rabszolga részvételével, 11 év alatt Claudius császár megvalósította az alagutat! Az alagút bejáratát a 3. ábra mutatja. Természetes, hogy nagy volt az öröm, mikor elkészült az alagút, így az avatási ünnepségen, mikor még a teljes tó megvolt, nagyszabású vízi csatát rendeztek a császár és kísérete számára. 25 hajó és 19 ezer fogoly vívott élet-halálra menő csatát az urak szórakoztatására. Utána következett a levezető csatorna megnyitása, amit kis híján súlyos baleset követett, mert a csatorna nem bírta elég gyorsan „nyelni” a vizet, így a visszaverődő vízhullám majdnem a császárt is elsodorta.

A Claudius-alagút bejárata (forrás)

Később Trajanus és Hadrianus császár alatt az alagutat kétszer is bővítettek. Ennek ellenére az alagút méretei nem tették lehetővé a tó végleges lecsapolását, de azért az átlagos területe a felére csökkent és megszűntek a súlyos árvizek is. Így ebből a szempontból ezt a létesítményt az ókori természetátalakítás egyik drága, de viszonylag hatékony megvalósulásának tekinthetjük. Nem tartott azonban örökké, ahogy a római császárság sem.

Római vízi csata az alagút megnyitásának ünnepén (forrás)

Herceg és parasztok

A római császárság bukása után senki nem viselte a csatorna gondját, így az fokozatosan eltömődött, és a végső csapást az jelentette, hogy Kr. u. 508-ban egy földrengés során a bejárati rész úgy mozdult el, hogy a vizek gravitációs levezetésére többé már nem volt alkalmas. Így a tó medencéje a középkorban szép lassan újra töltődött, és ezzel el is voltak egészen a 19. századig. Egy szép festményt láthatunk a tóról, továbbá a Szépművészeti Múzeum honlapján is van egy kiváló festmény a tóról (amit csak online nézhetünk meg, mert jelenleg nincs kiállítva). A tó 1854-es kiterjedését pedig a térkép mutatja.

Festmény a tóról a teljes lecsapolás előtt (Jean-Joseph-Xavier Bidauld, 1789; forrás)
A tó térképe a lecsapolás előtt 1854-ben (forrás)

A következő nagy nekifutás a tó lecsapolására a 19. században történt. Ahogy az lenni szokott, kezdetben több befektető is lelkesedett az ügyért, de a hosszadalmas és drága beruházás miatt a többség kihátrált. Így maradt Alessandro Torlonia herceg, akit a „pápa bankárának” is neveztek. Bár a hercegnek bőven volt pénze, sokáig úgy tűnt, hogy ez is kevésnek bizonyul, így elterjedt a mondás, hogy „vagy a herceg szárítja ki a tavat, vagy a tó szárítja ki a herceg pénztárcáját”. Végül a herceg győzött, és 1878-ra sikerült teljesen lecsapolni a tavat. Ekkor már az ókorhoz képest tizedannyi munkás (azaz 3000 fő) is elég volt – és persze nem rabszolgák dolgoztak az építkezésen. Az alagút nagyrészt a római nyomvonalat követte, de néhol kiegészítették, bővítették, illetve alternatív vonalon vezették, így összességében 6,3 km hosszú lett. A tó területén pedig összesen 285 km hosszúságú csatornarendszert hoztak létre, melynek kelet-nyugati irányú főcsatornája torkollik a levezető alagútba . A tó kiszárított földje kezdetben a herceg tulajdonába került. Később azonban, már a 20. században, apró, egyforma téglalapok mentén felosztották a területet, és a kisparasztok tulajdonába kerültek a parcellák, melyeken főleg zöldségeket termesztenek.

A tó kiszárításának tervrajza. Bal oldalon piros szaggatott vonallal a vízlevezető alagút; a tó helyén kékkel a levezető csatornák, pirossal az úthálózat terve. (Forrás)

Földrengés és műholdfarm

A 20. század első súlyos eseménye egy földrengés volt 1915-ben, melynek epicentruma majdnem pontosan Avezzano városa alatt helyezkedett el. Sajnos működésbe léptek a medencét kialakító normál vetők. A Richter-skála szerint 6,7-es erősségű rengés következtében az Orsini-kastélyon és még egy-két épületen kívül az összes ház összedőlt Avezzanoban. Hiába visszatérő csapás a földrengés ezen a vidéken, az építkezési mód mégsem alkalmazkodott ehhez. Avezzano lakóinak 90%-a, 10 ezer fő, holtan feküdt a romok között. A közeli településekkel együtt összesen 30 ezren haltak meg e földrengés során. Mindeközben ráadásul zajlott az I. világháború, ezért a „szokásos” nemzetközi mentőexpedícióról szó sem lehetett. Lassan és nehézkesen zajlottak a mentési és romeltakarítási munkák.  Így fordulhatott elő, hogy volt olyan túlélő, akit csak 25 nap után sikerült kimenteni egy istálló romjai közül, ahol addig a csepegő vizek és növényi magvak segítségével tartotta életben magát. A tavat lecsapoló rendszer azonban nem szenvedett súlyos károkat a földrengés során, így nem tért vissza a tó a Fucino-medencébe.

A 20. század második fele szerencsére már kedvezőbben alakult a Fucino-síkon. A szovjet Szputnyik 1957-es fellövése után világszerte szaporodni kezdtek a műholdak, és ennek megfelelően a műholdakkal való kapcsolattartás is egyre fontosabb lett. 1962-ben végeztek itt egy műhold-kommunikációs kísérletet, mely annyira jól sikerült, hogy az olaszok létrehozták itt a Fucino Űrközpontot. Ma már 170 különböző antenna foglal helyet az Űrközpontban, melyek küldik és veszik az adatokat a különféle műholdakról. Űrmissziók, rádió és tévéadások, műholdas internet, továbbá az európai Galileo navigációs rendszer üzemeltetésében egyaránt kulcsszerepet játszik ez a hatalmas parabolaantennákról messziről felismerhető műholdfarm, mely az egykori tó peremén, Avezzano déli részén, közel a fő vízlevezető csatornához található. Körülötte, a medence nagy részén továbbra is a sok kis parcella uralkodik.

Parabola-antennák a Fucino Űrközpontban (forrás: European Space Agency)
A Fucino-medence mai képe ejtőernyős-távlatból (forrás)

Így jutottunk el egy tó lecsapolásától a világűrrel folytatott kommunikációig. Miközben ki sem tettük a lábunkat a Fucino-medencéből.

TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK

Kérdések

  1. Egy tó lecsapolása, mint emberi beavatkozás: vitassátok meg, hogy milyen előnyök, hátrányok kapcsolódhatnak ehhez!
  2. Magyarországon voltak-e, vannak-e olyan tavak, amiket szintén lecsapoltak, vagy le akartak csapolni?
  3. Keressetek más olyan tavakat, amelyek ma már nem (nagyon) léteznek! Hasonlítsátok össze a tavak eltűnésének az okait!
  4. Beszélgessetek arról, hogy vajon mikor kezdődött az emberiség természetátalakító tevékenysége!
  5. A földrengések mennyire gyakoriak az Appenninekben? Keressetek példákat ebben a hegységben más pusztító földrengésekre! Hol helyezkednek el a hegységen belül ezek a helyszínek?
  6. Karsztos poljékat hol találhatunk máshol, van-e azokban is (időszakos) tó?

Források:

Irodalom

Kiemelt írások

Kaleidoszkóp

Ilyen kanyon is van Európában

Hármas céllal indultunk Görögország legnagyobb nemzeti parkjába és a magyar turisták által alig ismert részébe, a Pindoszi Nemzeti Parkba. Feljutni a Pindosz-hegység Szmólikasz Orosz csúcsára – amely egyben Görögország második legmagasabb pontja – megcsodálni az Aoosz-folyó szurdokvölgyét és végiggyalogolni a Vikosz-kanyonon.

Kaleidoszkóp

Három az egyben – Tanulmányi kirándulás a balti országokban

A szerzők a tantermi keretekből kilépve próbálják tanítványaikat a világot felfedezni, megérteni vágyó felnőtté formálni. Egyik eszköze a tanulmányi kirándulás, amely egy térség természeti szépségein túl történelmi-kulturális emlékeinek, gasztronómia jellegzetességeinek megismerésére irányul.

Kedves Olvasóink!

Újra elérhető a honlap! 

Jó olvasgatást kívánunk!