Most, hogy a 2020-ról idén nyárra halasztott labdarúgó Európa-bajnokság a hajrájára fordul, a közönséget elsősorban az foglalkoztatja, hogy mely két ország válogatottja pályázhat a legnagyobb eséllyel a döntőre. Volt már néhány emlékezetes meccs, nagyszerű egyéni teljesítményekből és meglepetésekből sem volt hiány, a szokásos csillaghullás sem maradt el, de az Eb végkifejletéhez közeledve még mindig nem látni teljesen, mit is tesz majd hozzá ez a torna a futballtörténelem alakulásához. Ha nem is lesz minden idők legjobb Eb-je, sok szempontból mégis egészen egyedi tornát látunk – néhány aspektusát pedig érdemes földrajzos szemmel (is) vizsgálni.
Bár a négyévente megrendezésre kerülő Európa-bajnokságot általában egy ország – lásd 2016-ban Franciaország – rendezi, az elmúlt évtizedek már inkább a közös rendezésű (pl. belga-holland, osztrák-svájci, lengyel-ukrán) tornákról szóltak, olyannyira, hogy a koprodukcióban gondolkodás az ifjúsági labdarúgótornák mellett a kézi- és kosárlabdatornák világába is beszivárgott. A több városban rendezett, igazi páneurópai futballtorna ötlete a 2010-es évek elejére datálható. A zseniális játékosból futballvezetővé avanzsáló Michel Platini „romantikus” víziója 70 évvel az európai egység tervének megszületése után nemcsak szimbolikusnak, de technikailag is kivitelezhetőnek tűnt. Az Euro 2020-nak tizenegy európai nagyváros – Amszterdam, Baku, Budapest, Bukarest, Glasgow, Koppenhága, London, München, Róma, Sevilla, Szentpétervár – ad otthont. A torna 24 résztvevő válogatottját hat négyes csoportba sorsolták, a csoportmeccseket pedig előre meghatározott várospárokban bonyolították le: így kerültek a nehézsége okán „halálcsoportnak” titulált portugál-német-francia-magyar csoport meccsei Budapestre és Münchenbe. A stadionok kapacitását a nemzeti kormányok a járványügyi hatóságokkal és a nemzetközi szövetséggel egyeztetve állapították meg, ami nem kevés feszültséggel járt, hiszen a kijelölt házigazdák közül Dublin és Bilbao csak zártkapus meccseket vállalt, ezt viszont az UEFA nem engedélyezte, így a két város meccsei – néhány héttel a torna kezdete előtt – Sevillába és Szentpétervárra kerültek át, némileg megbonyolítva az érintett válogatottak terveit.
A koncepció korlátai között egyértelműen az utazást és a távolságokat kell elsőként említenünk. Mivel a rendező országok jelentős része kijutott a tornára, többen – Anglia, Olaszország, Németország, Spanyolország, Hollandia – mindhárom meccsüket hazai pályán és közönség előtt játszhatták, ami természetesen hatalmas előnyt jelentett. A magyar válogatott két teltházas hazai meccse és a csapat tartása lenyűgözte a nemzetközi szaksajtót, de járványügyileg akkor is rendkívül kockázatosnak bizonyult, ha a jelenlévő szurkolók és szervezők az összes létező előírást betartották. Szintén kétszer játszhattak otthon a dánok, az oroszok és a skótok is, míg a török válogatott számára a szomszédos Azerbajdzsán fővárosa jelentette a hazai pályát. Az ukránok kétszer is Bukarestben játszhattak, a finnek pedig a Koppenhága-Szentpétervár viszonylaton mozogtak, így sokkal inkább támaszkodhattak szurkolóikra, mint például a Szentpétervár és Sevilla között ingázó lengyel és szlovák csapat, vagy az első két meccsüket Bakuban játszó walesiek.
A BBC kimutatása alapján óriási aránytalanságok alakultak ki a résztvevő válogatottak által utazással töltött idő és a megtett kilométerek között: míg az angol-skót-cseh-horvát csoport csak London és Glasgow között utazott, néhány válogatottnak – és a velük utazó vagy őket követő szurkolóknak – azonban több ezer kilométeres utakat kellett megtenniük a főhadiszállás és a meccs helyszíne között. A csapatok egy része otthonról utazott, mások a csoportbeosztás szerint leglogikusabbnak tűnő táborból repültek a meccsek helyszínére. Az egymástól 4700 kilométerre fekvő Sevilla és Baku között ugyan nem volt közvetlen meccskapcsolat, de mivel a kontinens egészét érintő tornáról beszélünk, a csapatok mellett a szurkolók és a médiában dolgozók jelentős része is a fél júniust a levegőben töltötte – és ez a jelenleg is zajló kieséses szakaszban is folytatódott. Amennyiben a belgák vagy az ukránok döntőbe jutnak, elmondhatják majd magukról, hogy öt különböző városban játszottak, míg az angolok kapcsán a fináléig vezető út csak egy római „kiruccanást” jelent majd, hiszen az utolsó két meccs helyszíne a londoni Wembley lesz. Svájc pedig egy Baku-Róma-Baku-Bukarest sorozat után Szentpétervárott játszhat majd a londoni elődöntőért.
Az utazási igények megnövekedése és a járványügyi szigor enyhülése miatt a hónap elején megugrott a repülőjáratok száma, melynek környezeti hatásai egyértelműek. Bár az UEFA fenntarthatóságra és a környezetre legkevésbé ártalmas megoldásra törekedett, ez gyakorlatilag kimerült abban, hogy mindössze egy helyszínen – Budapesten – épült a tornához kapcsolódóan új stadion, szemben például az oroszországi világbajnoksággal, ahol a létesítmények többsége új vagy átépített aréna volt.
Az Eb-hez köthető légszennyezésről biztosan készül majd tanulmány a torna után, mint ahogy valószínűleg arról is, hogy milyen mértékben váltak be az egyes országokban alkalmazott járványügyi szabályok. A résztvevő válogatottak mozgásának, a delegációk utazásának biztosítása, a sportrendezvényeken megszokottá váló „buborék” fenntartása elsődleges fontosságú a torna során, akárcsak a stadionok és az oda belépő tömegek biztosítása. Több játékos eleve a keretbe sem került, vagy kerethirdetés után, már a torna közben került többnapos karanténba vírusfertőzés vagy kontakt miatt, megnehezítve ezzel a csapatot összeállító szakemberek dolgát.
Mivel az Eb rengeteg olyan embert is érdekel, akik nem rendelkeznek jeggyel, így az átmenetileg tömött szurkolói zónák, vendéglátóhelyek, közösségi terek és közlekedési eszközök is nagyobb eséllyel járulhatnak hozzá a fertőzések számának emelkedéséhez. A budapesti és skóciai meccsek kapcsán már lehetett olvasni erről, de a londoni döntőt illetően a brit kormány is komoly aggályokat fogalmazott meg. Szintén komoly pénzügyi tervezést és szervezési feladatot jelent(ett) a résztvevő csapatok és a szövetségi delegációk szállodáinak átalakítása és a protokoll kialakítása. Ezekre a kihívásokra tevődött rá az egyes helyszínek időjárási viszonyai között mutatkozó különbség: bár a júniusi meleggel minden csapatnak meg kellett küzdenie, arra talán kevesebben számítottak, hogy Sevilla, Budapest vagy Szentpétervár közel hasonló hőségben rendezi majd a meccseit, míg az angol-skót és a német-magyar meccsre szakadó esőben kerül majd sor. Az időjárás hullámai és az állandó utazással járó stressz még az egyébként is sokat utazó, kiváló fizikai állapotban lévő játékosokat is megviselhették, ami a fertőzésveszély mellett külön odafigyelést igényelt a csapatokat kísérő egészségügyi stábok tagjaitól. (Az időjárási viszonyok nyomon követéséhez a WHO külön applikációt is készített.) Gazdasági szempontból az Eb százmillió eurós nagyságrendű nyereséget termel az UEFA számára, de a vendéglátó városokban és országokban is marad pénz, különösen az utóbbi hónapokban az összeomlás szélére kerülő turisztikai szektorban. Biztosnak látszik, hogy minden kockázati faktor ellenére, még ebben a kicsit csökkentett üzemmódban is igen jelentős bevételt generál majd a torna. A tornát szponzoráló cégek szempontjából is jól alakulhat az Eb, a több cikkben is nevesített kínai hirdetők – Vivo, Hisense, Alipay – reklámtáblái és tévészpotjai egy százmilliós nézettségű esemény keretében mutatkoznak be az őket még talán kevéssé ismerő európai piac számára. Az ismert márkák (Heineken, Coca-Cola, Volkswagen) mellett a fiatalok körében népszerű TikTok és a Booking.com is lépten-nyomon felbukkan a közvetítésekben.
Az idei Eb több szempontból is rendhagyó sportrendezvény, amit minden elemében átjár a még mindig bizonytalan, napról napra változó járványhelyzet. A páneurópai megvalósításnak eleinte legalább annyi pártolója akadt, mint ellenzője – és látva azt, hogyan próbál a kontinens kikapaszkodni a különböző variánsokkal továbbgyűrűző járványból, joggal állandósultak az aggályok a torna biztonságos szervezésével kapcsolatban. Az Eb járhatott volna ugyanúgy, mint a vele párhuzamosan zajló dél-amerikai kontinensviadal (Copa America), amit az eredeti helyszínek, Kolumbia és Argentína helyett a járvány szempontjából rendkívül aggasztó helyzetben lévő Brazíliában, zártkapus formában, tömeges megbetegedések és egyedi intézkedések mellett rendeznek. Bár az utazással és a távolsággal kapcsolatos környezeti és logisztikai problémák, valamint a járványkezelés módjában mutatkozó különbségek igen komoly tanulságokkal szolgálnak az UEFA és a nemzeti kormányok számára, mégis a meccsek adta közösségi élmény és a nemzeti csapatnak való szurkolás öröme képes elhitetni mindannyiunkkal, hogy a dolgaink hamarosan visszatérnek a rendes kerékvágásba. Véleményem szerint az Eb tapasztalataira most elsősorban a tokiói olimpiai szervezőbizottság tarthat igényt: az ötkarikás játékokkal kapcsolatos bizonytalanság ugyanis még az Eb-énél is sokkal-sokkal nagyobb.
