Tavaszutó, nyárelő

Vágyakozás a tavasz és a nyár után

A mérsékelt övezetben élő emberek élete és lelkivilága hagyományosan összekapcsolódik a természet évszakos változásaival. A természet tavaszi újraébredésével vágyunk a természetbe, hogy bőrünkön érezhessük a melegítő napsugarakat, csodálhassuk a levélzöldet és a virágözönt. Vágyunk a friss retek, szamóca, majd a cseresznye ízére. Azonban az urbanizált élet egyre erősebben mossa el az évszakok természeti jellegzetességeit. A betonrengetegben a műnövények között alig vesszük észre a tavasz beköszöntését, az üvegházak egész évben elérhetővé teszik bármely évszak gyümölcseit, zöldségeit és virágait. A globalista életszemlélet eredményeként a világ minden részéről származó termékeket felhasználó, a Kárpát-medencei embertől idegen szokások, szabadidő eltöltési formák, gondolkodásmód és ételreceptek árasztanak el. Az ünnepek pedig sokak számára egyre inkább a wellnesses hosszúhétvégét jelentik, bele sem gondolva azok természeti, majd vallásos eredetébe, üzenetébe, társadalmi és egyéni jelentőségébe. 

Az általános emberi gondolkodás a tavaszhoz a mi kultúránkban a megújulást, a megtisztulást, valaminek a kezdetét kapcsolja. Jól megmutatkozik ez a szimbolikus cselekvési formákban, gondoljunk csak a tavaszi nagytakarításra, a parkok és közterek virágosítására, a tisztító- és fogyókúrákra! A népi kultúrában a tavaszi ünnepkör a természet ébredéséhez kötődik, az egyházi év menetét követve a húsvét (hamvazószerdától húsvét hétfőig) és a pünkösd (húsvéttól pünkösdhétfőig) köré szerveződik. Az egyházi ünnepeket átszövik a tavaszi mezőgazdasági tevékenység eredményességét biztosító hagyományok (pl. tavaszi határkerülés, állatkihajtás, búzaszentelés) és a családi élet produktivitását serkentő szokások (pl. májusfaállítás, komatálküldés). Az ünnepek jelképei között sok az év ezen időszakában jellegzetes növényhez kapcsolódó (például sarjadó búza, szentelt barka, pünkösdi rózsa, lombsátor, zöldág, májusfa).

A nyár és a kiáradás ünnepe

A tavaszi időszak végét, a nyár kezdetét a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepeli a keresztény világ. A húsvét és a pünkösd mozgó ünnepek (húsvétnak az első tavaszi holdtölte utáni vasárnapra kell esnie), akár 4 hét különbség is lehet a legkorábbi és a legkésőbbi időpontjukban. Ezért a május 10. és június 13. közé eső pünkösdkor tartalmilag a két évszak közötti átmenetre, és inkább az előttünk álló nyárra helyeződik a hangsúly. Hazánkban már a kereszténység felvétele előtti időkben is ünnepeltek ekkor, a nyárnak mint termőerőnek tisztelegtek. A földeken dolgozók számára ez volt az utolsó kikapcsolódási lehetőség a nagy nyári munkák előtt, amikor közösségben vigadhattak. Később erre a természeti ünnepre épült rá a keresztények egyik legbecsesebb ünnepe, Pünkösd (neve a görög pentekosztész, azaz ötvenedik szóból származik) annak emlékére, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt (kiáradt) az apostolokra (pünkösdi csoda). Az ünnepnap egyben az egyház születésnapja is. 

Rövid, mint a pünkösdi királyság

A tavaszból nyárba való átmenet időszakához számos népszokás kapcsolódik. Közülük a legismertebb a pünkösdikirály-választás. A 16. század óta ismert szokás szerint a falu legényei közül különféle erő- és ügyességpróbák (pl. lovasverseny, bothúzás, bikafékezés, kakasütés, kaszálás) során kiválasztották a legrátermettebbet, a pünkösdi királyt. Különleges jogokkal ruházták fel: egy évig ingyen ihatott a kocsmában, állatait ingyen őrizték, elnézték apróbb vétségeit, és a következő pünkösdig ő volt a legények vezetője, a lányok kedvence. Innen ered a mondás is a múlandó dolgokkal kapcsolatban, „rövid, mint a pünkösdi királyság”. 

Később a Dunántúlon nemcsak a legények, hanem a nagylányok csoportjából is kiválasztották a legszebbet vagy a legkisebbet, a pünkösdi királynőt. Az ő „uralkodása” még rövidebb életű volt, csak a pünkösdikirályné-járás idejére szólt. A fehérbe öltöztetett és zöldágakkal, pünkösdi rózsával feldíszített királynő, valmint a lányokból álló kísérete köszöntötték az ünnepet. Énekelve járták végig a falvak utcáit: „Meghozta az Isten piros pünkösd napját, mi is meghordozzuk királykisasszonykát.” 

Az énekek végén rendszerint termékenységvarázsló mondókákat mondtak: „Ekkora legyen a kendtek kendere!” felkiáltás kíséretében magasra emelték a kiskirálynét, így biztosítva a gazdag termést. Az éneklés végén a lányok ajándékot kaptak a gazdáktól. 

Az Alföldön és Északkelet-Magyarországon pünkösdölésnek nevezték az énekes-táncos házról-házra járást, ami sokfelé leginkább lakodalmas menetre hasonlított, csak a szöveg emlékeztetett az eredeti funkcióra: “Dicsértessék a Jézus Krisztus, szabad-e pünkösdölni? … / Királyné pálcája, királyné koronája, / szálljon erre a házra az Isten áldása, / mint régöntén szállott az apostolokra!“

Pünkösdkor országszerte a pásztorok ún. pünkösdi garast kaptak. Az állatok legelőre hajtása Szent György napján (április 24.) kezdődött, így a távolléti időszak előtt gazdáik bort és kalácsot vagy más élelmiszert, esetleg pénzt adtak hű pásztoraiknak. Számos helyen a pásztorok, béreslegények ostorpattogtatással, kolomprázással nagy zajt csaptak (kongáztak), hogy elűzzék az ártó szellemeket és a betegségeket. A gonosz elűzése más mágikus pünkösdi szokásban is megmutatkozott. Például a lakóházakra, az istállókra és a kerítésekre ebből a célból frissleveles hajtásokat (zöldágakat), rendszerint bodzát, nyír- vagy gyümölcsfavesszőt helyeztek.

Ki ne ismerné ezt az éneket és gyermekjátékot! De hallatán eszünkbe jut-e, hogy ez a pünkösdi zöldágjárás szokásából származik, amikor a lányok párban kézfogással sorban állva a sor végén kaput tartottak, amin át-átbújva, énekelve járták végig a falu utcáit? A pünkösdi népszokások ma már kevés helyen élnek. Egy részük gyermekdalokban, mondókákban vagy zeneművekben él tovább. Régi pünkösdi dal: „Mi van ma, mi van ma? Piros pünkösd napja, holnap lesz, holnap lesz a második napja…” – szól Kodály Zoltán Pünkösdölő című kórusművének népi töredékekre épülő szövegében is.

Viszont maguk a nyárköszöntő nagyszabású összejövetelek, bálok, búcsúk hagyománya sokfelé máig megmaradt. A majális is ebben az ünnepkörben gyökerezett, de 1890 óta a nemzetközi munkásosztály ünnepévé alakították át. A pünkösdi körmenetek hagyományát a szocialista rendszer sem törte meg. Az eredetileg a székelység fogadalmi zarándoklata mára az összmagyarság legnagyobb keresztény eseményévé vált, többszázezren vesznek rész évente a szabadtéri szentmisén az erdélyi Kissomlyó- és a Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben felállított oltárnál.

Könyvajánló: Tátrai Zsuzsanna: A pünkösdnek jeles napján… Pünkösd a 19-20. századi magyar néphagyományban (forrás)