Bevezetés
Habár Kőrösi Csoma Sándor a tibeti nyelv tudományos igényű megismerése miatt töltött el éveket a mai India és Pakisztán határvidékén, és a tibeti-angol szótár megalkotásával a nyelvtudomány területén ért el múlhatatlan eredményeket, kétségtelen, hogy az elmúlt kétszáz évben az Ázsia-kutató földrajztudósok is szinte áhítattal tekintenek személyére. Kutatásai nyomában megjelent egyféle „Csoma-kultusz”, amelynek következtében számos hazai és külföldi kutató (a teljesség igénye nélkül: Duka T. 1885, Baktay E. 1930, Móga J. 1989, Bethlenfalvy G. 1993, Marczell P. 2004, Kubassek J. 2014 stb.) próbálta és próbálja azóta is alaposabban megismerni és megismertetni Kőrösi Csoma Indiában és Ladakhban töltött éveit, rekonstruálni pontos útvonalát. 2020-ban néhányan egészen különleges módon emlékeztek meg Csoma két évszázaddal ezelőtti utazásáról: Pengő Zoltán kolozsvári újságíró gyalogszerrel, valamint Zichó Viktor extrém sportoló kerékpárral járta végig Csoma útját Magyarországról egészen Dardzsílingig, miközben bejegyzéseikben folyamatosan tudósítottak a kalandjaikról.
Az elmúlt két évtizedben magam is több alkalommal megfordultam a térségben. Kezdetben csak mindenre rácsodálkozó naiv utazóként, később évről-évre visszatértem, hogy Ladakh gyors ütemű társadalmi és gazdasági átalakulását tanulmányozzam. Az elmúlt pár évben túravezetőként gyalogtúrákra és csúcsmászásokra vállalkozó túrázókat is sokszor vittem az indiai Himalájába Ladakhba, a Szpiti-völgybe, vagy akár Nepálba és Bhutánba. Akármilyen céllal is érkeztem a térségbe, minden alkalommal ott lebegett előttem és a velem utazó társaság előtt Kőrösi Csoma Sándor példája. Ebben az írásban azt szeretném bemutatni, hogy mi varázsolja el a látogatót, amikor Ladakhba látogat.
Ladakh elhelyezkedése
Az 59 196 km² területű Ladakh egy nagyjából 300 000 főt számláló szövetségi terület Indiában. 2019-ig Dzsammu és Kasmír államhoz tartozott, azóta közvetlenül Újdelhiből irányítják. A Himalája fő vonulatától északra elterülő régió sokáig India egyik leginkább elzárt térsége volt, nemcsak fekvése miatt, hanem azért, mert a kasmíri térség az elmúlt 75 évben szinte mindig háborús övezetnek számított (Balogh A. 2002), így biztonsági és katonai okokra hivatkozva nem engedték oda az utazókat. Ezért a külvilág az 1970-es évek közepéig szinte semmit nem tudhatott Ladakhról. 1974-ben döntöttek a helyi politikusok a turizmus fejlesztéséről, ezért csak akkor nyitották meg az utat a turisták előtt.
A mai viszonyokhoz képest évszázados elmaradottságot tapasztaltunk volna, ha a „nyitás” évében a helyszínen járunk. Abban az időben az otthonok többsége még nem rendelkezett elektromossággal, ivóvízzel, és a falvakban még autóval járható út sem létezett. A lakosság majdnem egésze a mezőgazdaságban dolgozott, gyalog jártak mindenhová, esetleg öszvéren, jakon utaztak nagyobb távolságra. Autót csak akkor láttak, ha egy katonai terepjáró vagy csapatszállító jármű betévedt Lehbe, a legnagyobb városba. Az iskolákban az oktatás nem ladakhi nyelven zajlott, a helyi tanító a megtanulandó ismereteket komolyabb magyarázat nélkül egyszerűen bemagoltatta a kisgyerekekkel. Ehhez hasonló életmódbeli társadalmi átalakulást Európában is megfigyelhetünk, csakhogy a fejlett országok többségében ez másfél-két évszázad alatt zajlott le, a ladakhiak ugyanezeket a folyamatokat mindössze egy emberöltő alatt tapasztalhatták meg.
A nyitást követően szociológusoknak, geográfusoknak kiváló lehetőségük nyílt arra, hogy ezt a gyors ütemű és gyakran erőltetett modernizációs változást a helyszínen kutassák. Számos civil szervezet is hamar a helyszínre érkezett, hogy nyomon kövesse ezen átalakulásoknak a helyi társadalomra és gazdaságra gyakorolt hatását, és lehetőségeikhez mérten támogassák a helyieket. Tudományos és ismeretterjesztő könyvek, filmek készítői szinte egymással versengve próbálták bemutatni a nagyvilágnak a ladakhi „Shangri la” sokáig elzárt világát (Shangri la Hilton, J. – magyar nyelven 1984-ben megjelent – könyve által híressé vált, valahol a Himalájában fekvő misztikus, elképzelt ország neve). A térség egyik legjobb ismerője évtizedeket töltött Ladakhban, még a nyelvet is elsajátította, és ennek alapján született híres könyvét (Norberg-Hodge, H. 1991) eddig összesen 41 nyelvre fordították le, dokumentumfilmként is feldolgozták és bemutatták szinte az egész világon. A mű nagyon érzékletesen mutatja be a helyi kultúra degradációját, a közösségek felbomlását. A kétezres évek elején jelent meg az első – nemzetközi elismerést kiváltó – Ladakhban forgatott művészfilm, a Samsara. A filmben egyrészt Ladakh lenyűgöző természeti képét csodálhatjuk meg, de emellett a már említett gyors társadalmi változásokat is követhetjük egy fiatal buddhista szerzetes vívódásain keresztül.
Napjainkra a helyzet megváltozott a „hágók országaként”, vagy népszerű nevén „Kis Tibetként” ismert himalájai régióban. Az elérhetetlenség, a misztikum aurájával körüllengett Ladakhról mára már ellebbent a titokzatosság fátyla. Újdelhiből naponta több repülőjárat viszi a túrázókat és a buddhista kultúra iránti érdeklődőket Ladakh fővárosába, adminisztratív központjába, Lehbe. Számos kutatás, tudományos és ismeretterjesztő munka, publikáció dolgozta fel a térséget, nem beszélve az évről évre hazatérő turistákról, akik ugyancsak szétrepítik Ladakh hírét a világban. Nemcsak különös állat- és növényvilága miatt, hanem egyedülálló kulturális és vallási jegyeinek köszönhetően is kedvelt célpontja lett az ismeretterjesztő filmek készítőinek is. Mindezek ellenére Ladakhot mindmáig az említett „Shangri-la” képével kötik össze, ahol a mély vallási spiritualizmus kiegyensúlyozottan ötvöződik a mezőgazdaság önszabályozó és önfenntartó jellegével, és ahol a társadalmi és egyéni feszültségek éppen emiatt minimálisnak mondhatók, korunk hírhedt népbetegségei pedig állítólag ismeretlenek. A valóság természetesen sokkal összetettebb ennél az idillikus képnél.
Egység a sokféleségben
Ladakh lakosságának többsége még mindig kis falvakban él. Az állandóan lakott települések nagyjából 2700 és 4200 méteres tengerszint feletti magasságban találhatók, de keleten, Csang-Tang vidékén a pásztorok nyaranta még ennél is magasabbra hajtják a legfontosabb haszonállatokat, a jakokat.
A nagy tengerszint feletti magasság igencsak próbára teszi az ott lakó emberek, a ladakhi családok alkalmazkodóképességét. Mégis, az egymástól helyenként irdatlan távolságban, 4-5 napi járóföldre lévő falvak alkalmazkodtak a zord természeti viszonyokhoz, sőt képesek voltak a külvilág felé egységes arculatot mutatni. Hosszú évszázadokon keresztül tartották fenn a kereskedelmet, s roppant nehézségek árán képesek voltak biztosítani maguknak a puszta fennmaradást és a megélhetést. Ebben a jakok mellett fontos szerepük volt a ruházkodáshoz szükséges gyapjút adó hegyi kecskéknek is.
A ladakhiak nyelve is közös, bár vannak kiejtésbeli különbségek a tibeti, a zanszkári, különösen pedig a Kargil környéki falvak nyelve között. A vallási sokféleséget vizsgálva hamar kiderül, hogy a buddhizmus közös kulturális alap, de Ladakh egyes részein síita és szunnita muszlimok, keresztények, sőt manapság egyre többen hinduk is élnek. Azonban egyik vallás sem érintetlen a buddhista hatástól, mindegyik közös értéknek tekinti a toleranciát és a könyörületességet. A mostoha természeti viszonyok között kialakult a társadalomban az egymásrautaltság, egymás segítésének a gyakorlata, a vízelosztásra és a faluközösség belső hálózatára alapuló ún. paspun rendszer. Minden család a háztartások egy csoportjához tartozott, segítették egymást esküvőnél, gyermek születésénél vagy halálesetkor. Mit is tekinthetünk valójában közös identitásnak? A ladakhi emberek egymásrautaltságát, atyafiságát, s hogy az itt élő különféle vallású és nyelvjárású emberek együvé tartozónak tekintik magukat.
4. ábra. Ladakhi család a Markha-völgyben 5. ábra. Zanszkári gyerekek Testa faluban
Az egységen túl felmerül a kérdés, hogy miben hasonlít és mi választja el Ladakhot a szomszédos Tibettől? A Tibettől való különbözőség csak az utóbbi hatvan évben vált észrevehetővé. A kulturális és gazdasági kapcsolatok „Kelet- és Nyugat-Tibet” között – ahogy a helyiek gyakran nevezik Tibet Kínához tartozó keleti és Indiához tartozó nyugati részét – egészen a két szomszédos ország függetlenségének kikiáltásáig élénkek voltak a Csang-la hágón keresztül. A hasonló természeti körülményekhez (nagy tengerszint feletti magasság, alacsony csapadékértékek, valamint a hosszú és hideg téli hónapok) hasonlóan alkalmazkodtak mindkét országban; ez leginkább talán az építészeti stílusban nyilvánul meg. Szengge Namgyal 17. századi ladakhi király kilenc emeletes lehi palotája és a monumentális lhászai Potala közötti hasonlóság nyilvánvaló, csakúgy, mint a Kargil-Leh úton sorakozó falvak lakóházainak stílusa. Viszont a Tibeti-fennsík délkeleti részén több a csapadék, ezért az épületek, templomok teteje inkább pagodaszerű, Ladakhban ez nem jellemző.
A vallási előírások és az ikonográfia szabályai is hasonlóvá teszik Ladakhot Tibethez. Az első európai utazók külön említést tettek a sajátos sámántáncokról, valamint a lámakolostorokban (gompákban) évről évre Ladakh-szerte megrendezett gompa-fesztiválokról is. A tibeti és a ladakhi nagy buddhista kolostorokban ugyanazokat az építészeti jegyeket ismerjük fel, és ugyanazokkal az ábrázolásokkal, jelképekkel találkozhatunk. A buddhizmus India felől érkezett Ladakhba, de a 13. században a vallás fő szakrális bázisa inkább kelet felé, Tibetbe tolódott. Ekkorra már a ladakhi gompák kivétel nélkül egy-egy tibeti főkolostor alá voltak rendelve. Tibet vallási hatóköre pedig ebben az időben Mongóliától Bhutánig és Ladakhtól egészen a Kuku-Nór-tóig terjedt. Ladakhban a tibeti buddhizmus négy szerzetesrendje található: a Nyingmapa, a Drukpa-Kagyü, a Szakjapa (vörös süvegesek), valamint a Gelugpa (sárga süvegesek).
Az emberek életmódja közötti hasonlóság is ugyanilyen szembeötlő. A tibeti kultúrkörben élő emberek legfőbb élelme a campa (árpaliszt), amit nyersen vagy kevés vízzel átgyúrva és kisütve fogyasztanak; vagy a csang (árpasör), ami szintén Tibetből származik. Ahogy az utazó közeledik Ladakh felé, azt tapasztalja, hogy az étkezéseknél egyre gyakoribb a jakvajas tea, ami helyenként jakvérrel összetapasztva kisebb tégla formájú csomagokban kerül forgalomba, és sóval fogyasztják. A hagyományos táplálkozásban csak minimális az eltérés: Tibet délkeleti részén a magasabb csapadékérték miatt némileg változatosabb mezőgazdasági terményeket tudnak termeszteni. A vízimalmok, valamint a kifinomult érzékkel megépített öntözőcsatornák (amelyek akár több tucat kilométeren keresztül is kanyarognak a legtávolabbi gleccserektől egészen a legapróbb falvakig) mind a Tibettel való hasonlóság jelei.
Kultúrák határán
Ladakh a Tibeti-fennsík nyugati peremén fekszik, emiatt a nyugatról érkező iszlám befolyás jelentős hatással volt rá. Ez a kereskedelmi utak egyfajta kényszerpályájából következik, ugyanis Leh szinte kikerülhetetlen állomása volt a Pandzsáb és Hszincsiang közötti, felső-Indus-völgyi kereskedelemnek. Ennek a hatásnak köszönheti Leh azt a különleges kozmopolita légkörét, amelyre még az erre kevésbé fogékony utazó is azonnal felfigyel. A beszélt nyelvben a tibeti az uralkodó, bár keverednek benne kasmíri és urdu kifejezések, sőt még perzsa eredetű szavak is. A fent említett, főként a buddhizmussal összefüggő jellemvonásokat a lehi városi társadalomban kiegészíti a kereskedelemtől való függés is. Egy 19. századi angol Himalája-utazó így jellemzi ezt a mentalitást: „a tipikus közép-ázsiai utazó-kereskedő intelligens, agyafúrt, tele van információval (…) dörzsöltségét különféle országokban tanulta, de vérmérséklete és találékonysága miatt elbűvölő a társasága” (Younghusband, F. 1896. p. 117.).
A hagyományos családmodell, a többférjűség hanyatlása
George Bogle angol utazó 1774-1775 tájékán jutott el Ladakhba, és ő volt az első, aki beszámolt az egészen rendkívüli családtervezési szokásról, a többférjűségről, azaz a poliandriáról. Michel Peissel francia antropológus, Ázsia-kutató és filmrendező, aki többrészes filmsorozatot is készített Ladakhról és Nepálról a hetvenes és nyolcvanas években, szintén beszámol a többférjűség létezéséről Nepál egyik elzárt, távoli régiójában, Felső-Musztángban. A jelenlegi antropológiai és néprajzi kutatások valószínűsítik, hogy Tibetben is létezett efféle családi modell.
A poliandria létrejöttében szerepet játszott az a körülmény, hogy Ladakhban a közelmúltig a mostoha természeti körülmények miatt a férfiak gyakran sokkal korábban haltak meg, mint a feleségük. A kis családi birtok szétaprózódását megelőzendő a feleséget általában a férj fivére is feleségül vette (gyakran már közvetlenül az első esküvő után). Így, ha a fivérek ugyanazt a nőt vették el, a kis földbirtok biztosan a családnál maradt. Ez a számunkra igencsak furcsa családszervezési mód tette lehetővé évszázadokon keresztül a ladakhi faluközösségek fennmaradását. Manapság Lehben és Ladakh középső részén, ahol a gazdasági fejlődés és a modernizáció már radikálisan megváltoztatta az emberek életmódját, a többférjűség már nem létezik, Ladakhban 1941-ben, Tibetben pedig 1959-ben tiltották be.
Ami megmaradt Ladakh hagyományos társadalmi berendezkedéséből, az a nők fenntartás nélküli, teljes emancipációja. Ehhez kapcsolódó sajátosság ezen kívül a tekintélyelvűség tudatos elvetése, valamint az Indiában hagyományos varna-rendszer, vagyis a kasztrendszer teljes hiánya. A ladakhi életforma talán egyik legrokonszenvesebb vonása az, hogy a nem kiváltságos osztály tagjai is büszkék és magabiztosak, sőt értetlenül szemlélik azokat, akik éreztetik kiváltságos társadalmi helyzetüket vagy az anyagiakból eredő hatalmukat. Szükségtelen volna tovább bizonyítani, hogy Ladakh végül is a tibeti kultúra részét képezi; sőt, Tibet kulturális hatása alatt áll, és többek között emiatt is került az érdeklődés középpontjába.
Ladakh felfedezése a nyugati világ számára
A 19. század elejéig Ladakh mindössze a világ egyik eldugott, ismeretlen szeglete volt Európa számára, a gyarmatosítás és a nagyhatalmi vetélkedés elkerülte. Az első tudományos céllal Ladakhba érkező európai egy brit állatorvos, Sir William Moorcroft volt, aki 1820-tól két évet töltött itt George Trebeck geográfus társaságban. A Brit Kelet-Indiai Társaság megbízásából utaztak ide, hogy felmérjék a Brit Birodalom terjeszkedési lehetőségeit Belső-Ázsia felé. Náluk sokkal tudományosabb igénnyel közeledett a térséghez Kőrösi Csoma Sándor, aki eredetileg a magyar nép rokonait szerette volna megtalálni. Egzisztenciális okok miatt egy időre a Brit Birodalom szolgálatába állt, hogy anyagi forrásokhoz jusson. Emiatt 1823 nyara és 1824 ősze között összesen tizenhat hónapot töltött Zanglában, valamint 1825-től 1827-ig kereken két évet a Phugtal gompában, tanulmányozva a tibeti nyelvet és kultúrát, amelynek első tudományos ismertetése végül világhírűvé tette. Bár eredeti terveihez képest ez kitérőnek számított, mégis ez lett élete fő műve.
A hágók országa
A Himaláját a földrajzi irodalom a Tibeti-fennsík és az „Indiai szubkontinens” között húzódó hatalmas hegységnek tünteti fel, amely hegyláncokra tagolódik. A hegységrendszer iránya közelítőleg északnyugat-délkeleti irányú. A Szivalik-hegylánc, az egyik legkülsőbb hegylábi vonulat képez összeköttetést az Eurázsiai- és az Indiai-lemez között. Dauladar és Pir-Pandzsal vonulatai ölelik körül a Kasmíri- és a Kangra-völgyeket. Kasmírtól északkeletre, a Himalája teteje és a Karakorum között fekszik Ladakh. Ladakhtól délre találjuk a Magas-Himalája vonulatát, amelyet a Zanszkár- és a Szuru-folyók völgye szabdalt tovább a Zanszkár-hegységre, az Indus-völgyére, és a Tibetig is elnyúló Kajlás-hegységre. A Ladakh-hegységtől északabbra a Sájok-folyót, az Indus egyik mellékfolyóját találjuk, valamint ettől is északra már a Karakorumot, amely Közép-Ázsia felé a vízválasztót jelenti.
Mintegy 50 millió évvel ezelőtt az Indiai-lemez észak felé sodródott, bezárva a Tethys-óceán medencéjét. A hegyláncok az ezt követő mintegy 45 millió évben gyűrődtek fel. Míg a Magas-Himalája az Indiai-plató anyagából képződött, addig a tőle északabbra elhelyezkedő Zanszkár-hegység az egykori Tethys-óceán üledékéből gyűrődött fel, a Ladakh-hegység gránitos, granodioritos tömege pedig a két hatalmas tömeg közötti súrlódásnak és a mélyben lejátszódó magmatizmusnak köszönheti a kialakulását.
Nyugat felől, Kasmírból érkezve a Zodzsi-la hágónál az utazóban csak nehezen tudatosodik, hogy a Himalája fővonulatán vág keresztül. A 3529 méter még szerény magasságnak tűnik, de a környező hegyek már az 5000 métert is elérik. Délkelet felé a hegyek egyre magasabbak lesznek, a Nun és a Kun csúcsai már a hétezresek közé sorolhatók (7135 m és 7087 m).
A Zanszkár-hegység 5500 m és 6400 m közötti csúcsokkal büszkélkedhet, egyik legszebb, viszonylag könnyen mászható csúcs ezek közül a Sztok Kangri (6153 m). A Ladakh-hegységnek ezzel szemben nincsen különösen magas csúcsa, az átlagos csúcsmagasság inkább csak 5000 méter körüli, a legnagyobb csúcsok pár méterrel maradnak el a 6000 méteres magasságtól. A hegység északról határolja az Indus-völgyet, kivéve azt a rövid szakaszát, ami közvetlenül a kínai-indiai határ után következik. Itt az Indus északról határolja a Ladakh-hegység gránitos vonulatát; káprázatos szurdokvölggyel vágja át magát a Hanle-folyó torkolatánál. A Ladakh-hegységnek lenyűgöző mellékvonulatai vannak, pl. a Pang-Gong-lánc, amely mintegy 100 km hosszan húzódik végig a Pangong-tó déli partján. Legmagasabb csúcsai 6700 méteres magasságokba hatolnak, és az északi csúcsai eljegesedtek.
Mivel Ladakh a Himalája fővonulatától északra található, ezért a dél felől érkező nyári monszun már nem érezteti a hatását, az év többi hónapjában pedig alig hullik csapadék. A helyiek a jobb termés érdekében nem is az esőért szoktak fohászkodni, hanem a napsütésért, hiszen akkor megolvadnak a gleccserek, és a hegyi patakok bővizűvé válnak.
Aki felkészületlenül érkezik egy ilyen különleges vidékre, annak a helyi viszonyok láttán lehetséges, hogy hamar elmegy a kedve a túrázástól. Egyre többször lehet olyan belföldi (tehát indiai) turistával találkozni Ladakhban, aki az elviselhetetlen körülményekről panaszkodik. A 3500-4000 méter feletti magassághoz a legtöbben pár nap alatt hozzászoknak, de sokakat még később is fejfájás gyötör. Nem ritka az sem, hogy a hegyibetegségtől szenvedőket kórházban kell kezelni, sőt gyakoriak az erre visszavezethető halálesetek is. A száraz és ritka levegő sok látogató torkát kikezdi, és a nyári napsütésben percek alatt komoly égési sérüléseket lehet szerezni, ha nem védekezünk megfelelő bőrvédő krémmel.
Az elmúlt néhány évtizedben a közműhálózat még nem készült fel a turistainvázióra, ezért az ivóvízellátás és a hulladékelhelyezés nyáron szinte megoldhatatlan problémát jelent. Az ökoturizmus – bár igyekeznek mindenhol így csomagolni az ajánlatokat – még gyerekcipőben jár. Sokszor még a helyiek is képesek arra, hogy az autójukat vagy a ruhájukat a hegyi patak vizében mossák, miközben tőlük alig pár méterre mások ugyanabból a vízből isznak. Tájékozatlan turisták el sem tudják képzelni, hogy mennyi baj okozója lehet, ha egy faragott kövekből épült szent „mani fal” mellett végzik a dolgukat.
A jövő a túrázók felelőssége
Abban a három hónapban, amikor június eleje és szeptember vége között elárasztják a turisták Ladakhot, az egész térség elképesztő ökológiai nyomás alá kerül. Gondoljuk csak meg: az összes árucikk teherautón teszi meg a hatalmas távolságot India délebbi államaiból; közben öt 5000 méter körüli magasságban fekvő hágón kell átjutni. Minden árucikk, amit a turisták elfogyasztanak, hulladékká válik, és valószínűleg sok ezer évig nem is bomlik le. Nagyon gyászos látványt nyújt egy-egy falu melletti PET-palackokból álló szemétdomb, amiről sejthetjük, hogy nagyobb részét éppen mi, turisták halmoztuk fel. Ladakh sérülékeny ökoszisztémája igen komoly veszélyekkel néz szembe a modernizációs folyamatok közben. Az egyre gyorsabban fogyatkozó gleccserek miatt a régióból néhány évtized múlva teljesen elfogyhat a víz. A megnövekedett turizmus és a masszív katonai jelenlét komoly környezeti terheléssel jár együtt. Nekünk, látogatóknak az a feladatunk, hogy amennyire csak tudjuk, megőrizzük a helyi kultúra különlegességét és a természet érintetlenségét.
A TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK
Kérdések
- Hogyan kezdődött Ladakh megismerése az európai utazók számára? Sorolj fel minél több magyar utazót, aki a régiót kutatta!
- Milyen külső kulturális tényezők hatnak a mai ladakhi társadalomra?
- Hogyan és milyen céllal indult Kőrösi Csoma Sándor Ladakhba?
- Mely tényezőknek köszönhető, hogy Ladakh még mindig egy titokzatos, misztikus helynek számít?
- Mely földtani tényezők játszottak szerepet a Himalája szerkezetének és felszínének kialakulásában?
- Miért okoz hatalmas környezeti terhelést a turizmus Ladakhban?
- Hogyan lehetne megőrizni Ladakh törékeny ökológiai egyensúlyát és hagyományos kultúráját?
- Milyen további problémákat vet fel, ha egy ennyire elzárt régióra „ráerőltetik” a múlt változatlanságát?
