Az utazás kezdete – Belogradcsik
2024. augusztus 30. a terepgyakorlaton részt vevő minden tanár szakos hallgató számára egy meghatározó nap volt, ám ekkor még nem tudtuk, hogy az elkövetkező hét kirándulásai, túrázásai a készülődésnél is nagyobb élménnyel fognak minket eltölteni. 30-án este már mindenki pakolt, telefonált, csetelt a barátokkal, hogy ki milyen eszközökkel, ellátmányokkal készül a hosszú útra. Másnap hajnalban indultunk Budapestről kisbuszokkal, mindenki vidáman és izgatottan várta, hogy milyen tudással, élménnyel gazdagodunk a következő 5 napban. Az út – habár hosszúnak tűnt – gyorsan telt, ugyanis közös zenehallgatással, beszélgetéssel ütöttük el az időt, még a hosszabb határátkelőhelyi várakozás is könnyebben átvészelhető volt ilyen hangulatban. Az út során próbáltunk igyekezni, kevesebb pihenőt tartottunk, hogy minél jobban kihasználjuk az időnket. Már az első napon ellátogattunk Belogradcsikba, a különleges sziklatornyairól híres kisvárosba. Az érkezést nagyon jól időzítettük, zárás előtt még sikerült bejutnunk az erődbe, feljutnunk a sziklákhoz, és a gyönyörű naplementés környezetben megcsodálhattuk a területet. Az erődből rálátás nyílt a városra, ahol rögtön kirajzolódott a szemünk előtt egy mecset épülete is. Itt érdemes megemlíteni, hogy Bulgáriában mind a mai napig él néhány százezres iszlám vallású népesség. Habár Belogradcsik csupán néhány ezres lélekszámú város, az iszlám vallás itt is megjelenik.
A meglátogatott belogradcsiki sziklatornyok monumentálisak, látványosak, különleges formájukról híresek. A konglomerátum mind más-más alakzatot mutat, az alakzatok formai megjelenését nagyban befolyásolja, hogy milyen gyorsan pusztítja az erózió. A szelektív denudáció hatására a kőzetek különbözően pusztulnak le attól függően, hogy milyen keménységű anyagokból épülnek fel (Pécsi M. 1991). A látogatásunkat követően elautóztunk a néhány kilométerrel arrébb lévő kempingbe, ahol az első éjszakán megszálltunk. Az esti sátorállítás nem mindegyikünk számára ment rutinosan, de a kipakolást, tusolást követően egy közeli fogadóban a sikeres, balesetmentes, hosszú utunkat megünnepelve elfáradt társaságunk kedve szerint elfogyasztott néhány italt, miközben jót beszélgetett és nevetgélt.
A Prohodna-barlang és környezete
A második nap reggelén korán keltünk, sátrat bontottunk a kempingben, összekészülődtünk, és vidám hangulatban nekivágtunk az előttünk álló hosszú útnak, hiszen aznapi célunk az ország fővárosa, Szófia volt. Útközben váratlanul megálltunk egy mészkőbánya mellett, ahova bementünk, és közelebbről is szemügyre vettük a környezetüktől merőben eltérő, fehér színű tömböket. Ezen a helyen a mészkövet nagy kocka alakú tömbökben bányászták ki annak érdekében, hogy később díszítőkőként használják fel. A bánya biztonsági szolgálatával folytatott barátságos beszélgetést követően tovább indultunk a Prohodna-barlanghoz.
A Prohodna-barlang káprázatos és egyedi hely, amiben nagyon jól megfigyelhető és megérthető, hogyan alakulhatnak ki barlang felnyílással a karsztos szurdokok (Jakucs L. 1971). Ez a barlang belsejében lévő „Isten szeme” képződmény példáján figyelhető meg a legjobban. Itt ugyanis a barlangmennyezet egymás mellett két helyen is beomlott, amelynek köszönhetően egy szempárra emlékeztető látvány tárul elénk (Temska, M. – Gospodinov, D. 2010). Ezek a képződmények is az idő múlásával felszakadnak, a barlang teljes mértékben felnyílik, így alakítva ki majdan egy karsztos szurdokvölgyet. Maga a barlang fala is igazán érdekes, hiszen olyan formákat mutat, amelyek azt indikálják, hogy régebben aktív karsztjelenségek is zajlottak a barlangban. Ottlétünkkor két bátor falmászó is kihasználta a barlang falai nyújtotta adottságokat. A barlang mindkét vége felől nyitott, így két bejáraton is meg lehet közelíteni. Amelyiken mi mentünk be, az igazán grandiózus volt, még kötélugrásra és hintázásra is volt lehetőség a barlang bejáratában. A barlang boltozata lassan szakadozott fel az idők folyamán, aminek eredményeként elénk tárulhatott az egykori barlang belsejét alkotó, mára már bejárattá alakult képződmény. A barlang mellett egy folyó található, amelyen keresztül a karsztos szurdokképződés egy másik fajtája figyelhető meg, az úgynevezett epigenetikus (vagy átöröklött) völgy kialakulását (Summerfield, M. A. 1991). Ennek során a folyó folyamatosan erodálja a felszínt, először a karsztos kőzet felett lévő kőzetet, ahol kialakítja a völgyét, majd a folyamatos erózió miatt átörökíti azt az azalatt lévő karsztos kőzetekbe.
Miután végigjártuk a mesébe illő barlangot és környékét, tovább indultunk a tekergős Iszkár-folyó völgyében. Alkalom adtán megálltunk megnézni a fenséges mészkőkibukkanásokat, amelyeket a folyó tett számunkra megfigyelhetővé, hiszen keresztülvágta a mészkőzónát, amit – mint egy keresztmetszetet – láthatóvá tett.
Késő délután megérkeztünk Szófiába, ahol a szállás elfoglalása után szabadprogram következett. Ezáltal mindenki számára lehetővé vált a város kulturális értékeinek megismerése, illetve ismerkedés a helyi gasztronómiával és a helyiek vendégszeretetével. Mindezek után kora hajnalban a terepgyakorlat során egyetlen alkalommal nem sátorban tértünk nyugovóra.
Az ország szíve – Szófia
Az előző napok útjának fáradalmait kipihenve, frissen ültünk autóba és felkerestük a Bolgár Tudományos Akadémia Földrajzi Kutatóintézetét, ahol meghallgattunk egy az intézet munkatársai által tartott előadást, amiben bemutatták a kutatóintézet történetét, illetve a kutatásuk témáit. Az előadás során megemlítették azokat a társadalmi problémákat is, amelyekkel szembenéz a mai Bulgária (és amelyekkel foglalkozik az intézet), többek között például a társadalom elöregedését és az ország régiói közötti egyre növekvő különbségeket (Kotzeva, T. – Vladimirova, K. 2019). A bemutatót követően visszaindultunk a belvárosba, hogy megismerjük a város kulturális örökségét.
Szófia történelme hosszú és hányattatott volt. Az első kelta telepesektől a város mai nevét adó görög kereskedőkön át Szófiában élt már számos vallás és etnikum képviselője, a Balkán történelméhez képest máig viszonylagos békében. Ez természetesen nyomot hagyott a város képén is. A legrégebbi műemlék, amit megtekintettünk egy 4. századi, kör alakú ortodox templom volt, amelyet eredetileg fürdőnek építettek a rómaiak. A római, majd a bizánci után az oszmán birodalom foglalta el Szófiát, és uralkodott fölötte majdnem öt évszázadon át. Ez a közel ötszázév nem múlt el nyomtalanul, az országot számos mecset és minaret díszíti, amelyek közül néhány még eredeti célját szolgálva működik. Egy mecsetet meg is látogattunk a város központjában, a Tolerancia téren. Azért kapta ezt a nevet, mert itt egymáshoz közel foglal helyet egy mecset, egy ortodox katedrális, egy katolikus templom és egy zsinagóga. A zsinagóga meglátogatása után átvonultunk a Szent Alexander Nevsky Katedrálisba. Igazán meglepő volt számunkra a különböző egyházak ilyen páratlan együttélése, és ha ez nem is nyűgözött le minket teljesen, a Nevsky Katedrális aranyozása megtette hatását. Ekkora már azonban a városnézés és az augusztusi nap mindenkit kifárasztott, úgyhogy búcsút vettünk az idegenvezetőinktől és visszatértünk a kisbuszokhoz.
Azonban nem távolodtunk el Szófiától mielőtt újra megálltunk, ugyanis a következő állomásunk a Vitosa oldalában volt. Ez a 2292 m magas csúcs a Balkán-hegység része, amelynek lábánál fekszik a főváros, így az a bolgárok körében kiemelkedően népszerű turista célponttá vált. Erről már 2013-ban is írt Dogmaradjieva, E. és Marinov, V., kiemelve, hogy a hegyen, illetve annak közelében fekvő üdülési lehetőségeket több turista látogatja, mint Szófia többi részét. Nem is ok nélkül, ahogy arról mi is megbizonyosodtunk. Rövid autóút után leparkoltunk az “Aranyhidak” mellett. Ennek a páratlan geológiai formációnak a neve igazán távol áll a valóságtól, mert az ezt alkotó szienitblokkok nem arany színűek, és az alattuk folyó patak feletti átkelésre sem igazán megfelelők. Ez azonban nem állított meg minket abban, hogy közelről megvizsgáljuk, és felmásszunk rajta. E “kőfolyót” alkotó sziklák magmás kőzetekből állnak amelyeket, miután a felszínre kerültek, a külső erők erodáltak gyapjúzsák formájúra (Gönczy S. – Szalai K. 2004). Magukon a gyapjúzsákokon kisebb léptékben is megfigyelhettük a külső erők munkáját, ugyanis számos moha és zuzmó nőtte be a sziklákat, és néhány helyen még úgynevezett madáritatókat, a magmás kőzetek egyedi kicsi eróziós formáját is felfedezhettük (Bozhkov, P. 2024). Az Aranyhidak kilométereken át húzódnak a hegyoldalban, mi azonban nem másztunk végig rajta. Már alacsonyan járt a Nap, mire mindenki lejött a sziklákról. Visszaültünk a kisbuszokba, és az egésznapos élményektől fáradtan indultunk tovább a következő szállásunkra.
A rilai varázslat
A negyedik napunkat igen korán kezdtük, de szokásosan jó hangulatban indultunk a szépséges Rila-hegység lábához, amely az ország nyugati részén található. Az egész Balkán-félsziget legmagasabb hegysége, amelynek főcsúcsa a 2925 m magas Muszala. A hegység túlnyomórészt gránitból és kristályos palákból áll, amely változatos és tagolt felszínt eredményez. A csipkés csúcsok, a gleccserek vájta völgyek és a gyönyörű gleccsertavak mind hozzájárulnak a terület varázsához. A Rila-hegység szívében található Hét Rila-tó a Balkán-félsziget egyik leglátogatottabb és legikonikusabb természeti látványossága. A 2100 és 2500 méter közötti magasságban fekvő tórendszer kristálytiszta, gleccser eredetű tavai mesés látványt nyújtanak a természetkedvelők és túrázók számára. Ezek a tengerszemek nemcsak szépségükkel vonzanak, hanem különleges alakjukkal és az azokat körülvevő festői tájjal is. A Hét Rila-tó egy gleccseres eredetű tókomplexum, amely egymás után, lépcsőzetesen helyezkedik el egy völgyben (Gachev, E. – Stoyanov, K. 2012). A túrát a kora délelőtti órákban kezdtük, pontosabban 9 óra magasságában egy libegőn igyekeztek felébredni az álmos szemek. Azoknak, akik úgy érezték, még extra energiákon mozognak, lehetőségük nyílt gyalog felmenni a tavakhoz vezető túraútvonalon. A libegő nagyjából 500 méteres szintkülönbséget tesz meg, és így könnyítette meg a csoport egyik felének az útját, akik felülről szerették volna megtekinteni a csodás tájat. A magasság emelkedésével párhuzamosan változott a hegység növényzete és erdőtípusai. Az alacsonyabb magasságokban még a lombhullató erdők, majd 1600 m tengerszint feletti magaságtól 2200 m-ig már a fenyvesek veszik át az uralmat.
A Hét Rila-tó egyedülálló természeti értéke miatt a Rila Nemzeti Park részét képezi, amelyet Bulgária egyik legfontosabb természetvédelmi területeként tartanak számon. Mindegyik tónak külön neve van, amelyek az alakjukra vagy sajátos tulajdonságukra utalnak. Alulról a legelső tengerszem, amelyet megpillantottunk, az Alsó-tó, jelentős szerepe van a vízforgalomban. A következő tó neve beszédes: Hal-tó, amely számos halfajnak biztosít élőhelyet. Feljebb egy jellegzetes két részből álló Iker-tó van. A túra folytatásában egy igen népszerű tóval találkoztunk a Vese-tóval, amely a nevét az alakjáról kapta. Tökéletes túrázó idő volt aznap, ezáltal az amúgy is gyakran látogatott útvonalon sok-sok turistával találkoztunk. A legmélyebb tó a Szem-tó, amelynek legmélyebb pontja több mint 36 méter. Érdekesség, hogy nem volt elég erős az eljegesedés a hegység pusztulása során, ezért az éles gerincek nem túl jellemzőek itt (Nikolova, M. – Nojarov, P. – Nedkov, S. 2021). A visszafele úton bámulattal szemléltük, hogy a tájat mindig más perspektívából láthattuk. A tavak és területük rendkívül érzékenyek a környezeti változásokra, így a park hatóságai szigorúan szabályozzák a látogatói tevékenységeket, hogy megőrizzék a terület természetes állapotát. A nagy turistaforgalom miatt, a kijelölt útvonalak széleit például lapos kövekkel jelzik, ezzel ügyelve a füves terület őrzésére.
A rilai kirándulásunkat paradox érzéssel zártuk, hisz az egész napos túra után mindenki kimerülten, de feltöltődve ült be a kisbuszba. Sötétedésre megérkeztünk a kempingbe, és egy nagyon jó hangulatú este várt ránk. További sok-sok nevetéssel és beszélgetéssel zárult a nap, bár ezen az estén kifejezetten jó volt a hangulat. Nem tudni, hogy ebben vajon az egész napos hegyi levegő, a közös élmények vagy a kempingasztalon megcsillanó poharak játéka játszott-e nagyobb szerepet, de tény, hogy a társaság igencsak derűs volt. A jó hangulat titka lehetett bármi, de egy biztos: a nap végére a lábaink már kevésbé, a beszélgetések viszont egyre jobban lendültek!
A természet kiteljesedésének színhelye – Melnik
A hazaindulás előtti utolsó napunkon a Rila-hegység fáradalmait kipihenve szedtük össze a sátrainkat és indultunk tovább Melnik felé. Az első megállónk a Rilai kolostor volt, ami a Rila-hegység szívében, egy festői völgyben fekszik, Bulgária egyik legszentebb helyeként, a bolgár reneszánsz építészet gyöngyszemeként és a bolgár ortodox egyház fontos központjaként tartják számon. Évente mintegy egymillió látogatót fogad, és mind a kolostorkomplexum, mind a környező hegyek lenyűgöző látványt nyújtanak. Az 1983 óta UNESCO világörökség helyszínként jegyzett kolostor jogelődjét 927-ben 4-5 kilométerrel odébb egy barlang mellett alapították, ami Rilai Szent Ivánhoz az első bolgár szent nevéhez köthető. A Rilai kolostor korábbi épületét egy lavina pusztította el, és a jelenlegi helyén a 14. században építették újjá Hrelyo, egy helyi hűbérúr segítségével. Az udvar közepén álló 23 méter magas torony, amely külső támadások idején menedékül szolgált a szerzeteseknek, a kolostor legrégebbi épülete. A védelmi célt mutatta az is, hogy a bejárata mintegy 5-6 méter magasságban volt elhelyezve, így létra segítsége nélkül senki nem juthatott be. Ma már a tornyot egy 1844-ben épült harangtoronyhoz kapcsolódva lehet megközelíteni. A legfelső szintjén található kápolna középkori freskóin a legrégebbi ábrázolás látható Rilai Szent Ivánról. Az udvaron található székesegyház az ötkupolás, háromhajós székesegyház 1834 és 1837 között épült. A gazdagon díszített belső tér elsődleges feladata az ünnepekkor ideérkező emberek segítése volt, hiszen ők nem tudtak olvasni és a freskók által segítették őket a Biblia megismerésében, mivel minden falfestmény egy részletet ábrázol a Szent Könyvből, illetve olyan képek is megjelentek, hogy mi lesz velünk, ha jó vagy nem jó módon éljük az életünket, egy emlékeztetés is volt, hogy mily módon éljük a mindennapjainkat (Szokolov, J. 1970).
Miután mindenki tátott szájjal körbejárta ezt a csodálatosan kidíszített kolostort, beszálltunk a kisbuszokba, és folytattuk az utunkat. A következő állomásunk a Rila-hegység lábánál található sztobi földpiramisok voltak. A csapadék az ún. csepperózió révén fejti ki romboló hatását, a lejtőkre hulló csapadékvíz a mélyebben fekvő területek, mint például a völgyek és medencék felé áramlik. Lefolyása először egyenletesen pusztítja a felszínt, majd a lecsordogáló víz összegyűlik és mélyebb barázdákat alakít ki. Ezek a barázdák később egyesülnek, így ún. öregbarázdák keletkeznek. E folyamat végeredménye a badland kialakulása (Bryan, R. B. – Yair, A. 1982). Amennyiben a lepusztuló felszín kőzetanyaga nem egységes, különleges formák képződhetnek, mint például a kősapkás földpiramisok, amelyek akkor jönnek létre, amikor a felszíni keményebb kőzetdarabok megvédik az alattuk lévő puhább rétegeket a további eróziótól.
A túrát követően célba vettük Melnik városát, amely Bulgária legkisebb városi települése, amely a Pirin-hegység lábánál fekszik, közel a görög határhoz. A település híres különleges formájú homokköveiről, amelyek a Melniki piramisok néven ismert természeti képződményeket alkotnak. Ezek a piramisok a természet eróziója által kialakult sziklaformák, amelyek különleges alakjuknak köszönhetően vonzzák a turistákat, köztük minket is. A melniki piramisok többsége 30-40 méter magas, és néhányuk tetején kisebb kövek találhatóak, amelyek védik az alatta lévő rétegeket az eróziótól.
A város a középkorban virágzó kereskedelmi központ volt, amely a környék szőlőtermesztésének köszönhetően fejlődött. Melnik híres a boráról, és sok helyi borászat kínál borkóstolókat a látogatóknak. A túránk végezetéül elindultunk az utolsó éjszakánkra itt Bulgáriába, amint odaértünk felállítottuk a sátrakat, gyorsan összeszedtük magunkat és az egész terepgyakorlatot megkoronázva elmentünk egy közeli étterembe vacsorázni és beszélgetni. A vacsora után, fáradtan, viszonylag korán feküdtünk le aludni, hiszen másnap tudtuk mekkora út vár ránk Szkopjén keresztül haza, Budapestre.
Utunk hazafelé Szkopje városán keresztül
Az utolsó éjszakát is kempingben töltöttük, de ez az este már érezhetően más volt, mint az eddigiek. Másnap hosszú út állt előttünk, ezért korábban indultunk. Sátrat bontottunk, össze készülődtünk, és már 7 órakor kigurultak a kisbuszok a kemping kapuján. Az Észak-macedóniai Köztársaság felé vettük az irányt, hogy útba ejtsük Szkopjét, a fővárost, és egyben az ország legnagyobb városát. A jelenleg ötszázezres népességű Szkopjét 1963-ban romba döntötte egy 6,1-es erősségű földrengés, aminek rengeteg áldozata volt, és több mint húszezer ember otthonát pusztította el. Nemzetközi segítséggel építették újjá a semmiből, mivel az épületek nyolcvan százaléka károsodott (Petrovski, J. T. 2004). A városra jellemző, hogy az utóbbi 10-15 évben sok kulturális tartalommal igyekezték megtölteni; szobrokkal, épületekkel, diadalívvel, azzal a céllal, hogy megerősítsék a macedón identitást és kialakítsák a fővárosi épített környezetet.
Az Észak-macedóniai Köztársaság problémainak, belső és külső konfliktusainak egy része abból fakad, hogy a korábbi Makedónia térség mind etnikailag, mind vallásilag rendkívül megosztott volt. Görögország kezdettől fogva azt kifogásolta, hogy az új állam egy görög tartomány nevét vegye fel, illetve kifogást emelt Macedónia zászlójával és címerével szemben is. A görögök ugyanis történeti-etnikai alapokra helyezik a kérdést (Háry Sz. 2022). 2018-ban a két ország vezetése megegyezett a névvita rendezéséről, és a macedón kormány 2019. február 12-én jelentette be, hogy az ország neve ettől a naptól kezdve Észak-macedóniai Köztársaság. A bolgárokkal való konfliktus nyelvi kérdésen alapszik, hiszen ők sokáig nem ismerték el a macedón nyelv létezését, hanem a bolgár nyelv egyik dialektusának tartották (Háry Sz. 2022).
A nemzeti identitást megerősítő nyomokat terepen is megnéztük a városi séta során. A 2012-ben épült „Macedónia Kapuja” diadalív mellett megtekintettük Terézanya emléktábláját, aki, itt Szkopjéban született és keresztelkedett meg. Ezután a főtérre érve a város egyik szimbóluma, a ,,Harcos lóháton”, a 25 méter magas Nagy Sándor szobor tornyosult fölénk. A városfejlesztéssel és a szobrok állításával kapcsolatban a görögök és a bolgárok azt is kifogásolják, hogy a modern, szláv Macedónia milyen alapon követeli magának az ókori, görög Makedónia történelmét és hőseit, például a makedón felkelőket, Sámuel cárt és azt a Nagy Sándort, aki a mai ország területére valószínűleg a lábát sem tette be.
A Vardar-folyó partján megpihentünk és az egyik oktatótól hallhattunk a városfejlesztés korrupciós botrányairól és az akkori hatalmon lévő kormány politikai érdekszerzésre is használt mesterséges identitáskialakításáról. Tovább indulva, átsétáltunk a múltból megmaradt régi kőhíd túlsó oldalára, ahol II. Fülöp királyt, Nagy Sándor apját ábrázolja egy újabb szökőkutas szobor. Az öklét magasba emelő, páncélos óriás természetesen nem nyerte el a görögök tetszését, ezért hivatalosan a ,,Harcos” néven tartják számon. Az albán negyedbe érve észleltük ugyan az albán kultúra jeleit és a törökkori emlékeket hordozó nyomokat, de ezek nem kapnak megerősítést a városfejlesztés során, hiszen a macedón identitás építésbe ez a vonal nem illik bele. Itt az albán negyedben mindenki kapott egy kis szabadidőt, hogy önállóan felfedezzük a városrészt, amit legtöbben kihasználtunk, hogy megkóstoljunk valamilyen helyi ételt és beszerezzük a kötelező hűtőmágneseket.
Utunkat a Szkander bég téren zártuk, amit az albánok a saját nemzeti jelképeikkel tölthettek meg, még a kétfejű sas motívum is helyett kapott egy jól eldugott épület hátsó falán (Fogarasi B. 2020). A téren megvártuk, amíg a sofőrök a kisbusszal eljöttek elénk, majd útnak indultunk haza, hiszen várt még ránk többszáz kilométer és két határátkelés. Hazaérve rengeteg életre szóló élménnyel, tudással, új barátságokkal és egy szorosabb közösséggel gazdagodva zártuk az utat és a terepgyakorlatot.
***
Szerkesztői felhívás
A fenti írás új kezdeményezésként utazási, terepi élményt oszt meg az olvasókkal. Szeretnénk, ha a jövőben mások is kedvet kapnának efféle írásokhoz. Várjuk tanulók, hallgatók, baráti csoportok képes, térképes szakmai alapú élménybeszámolóit hasonló utazásokról, tapasztalatokról.
