Gubbio – Farkaslegenda és a dinoszauruszok kihalásának kulcsa

Gubbio egy hangulatos olasz kisváros Umbriában, az Appenninekben. Mindene megvan, ami egy olasz kisvárosnak „kell”: paloták, templomok, lépcsős sikátorok, sőt még római színháza is van. Hangulatát jól szemlélteti egy ajándékbolt kirakata. Világhíressé azonban egy középkori legenda és egy tudományos rejtély megfejtése tette. Assisi Szent Ferenc és híres geológusok nyomába eredünk az alábbi írásban.

A gubbiói farkas

A magyar népmesékben a farkasra általában az „enyhén butácska” gonosz szerepét osztják. Itáliában azonban ez kicsit másképp van. A rómaiak eredetlegendájához tartozik a Romulust és Remust tápláló anyafarkas, amelynek szobrát sokfelé láthatjuk Olaszországban. Emiatt az ókori rómaiak barátságosabban tekintettek a farkasokra, és a pogány szertartásokban sem voltak „farkas-áldozatok”, ellentétben például a szintén itáliai etruszkokkal, akiknél ennek nyomai viszont fellelhetők. Általában tehát „jól megvoltak” egymással az itáliai népek és a farkasok egészen az 1800-as évekig, amikor a farkasok száma itt is erőteljes fogyásnak indult. Meg kell jegyezni, hogy a csizma alakú félszigeten a farkasoknak egy külön alfaja él, amelyet olasz farkasnak, vagy appennini farkasnak (Canis lupus italicus) neveznek (Novak, R. M. – Federoff, N. E. 2002. A mélypont az 1970-es években következett be, amikor mindössze 70-100 egyedre becsülték a teljes állományt. A természetvédelem ekkor jutott odáig, hogy a farkast védetté nyilvánították, és innentől kezdve fokozatosan nőni kezdett az egyedszám, napjainkban mintegy 500-800 főre teszik az appennini farkasok számát. A farkasok védelmében a WWF is fontos szerepet játszott, „farkasmentő” programjukat Szent Ferenc művelet névre keresztelték. És itt lép a képbe Gubbio.

Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítója, miután gazdag örökségéről lemondott, egyszerű koldusként, a lelki javakra koncentrálva élt Assisi környékén, de nyitott szemmel figyelt a földi világ dolgaira is. Jótékonykodott, romos templomokat újított fel, és Gubbio környékére is elvetődött. A legenda szerint ebben az időben a várost egy vérengző farkas tartotta félelemben, amely nemcsak a háziállatokat rabolta el, hanem egyre gyakrabban az emberekre is rátámadt (ez az állapot tehát nem egészen azonos a régi római eszményekkel). Olyannyira, hogy az emberek egyedül már nem is mertek a város falain kívülre menni, annyira féltek a farkastól. Ekkor érkezett ide Szent Ferenc, aki minden óvatosságra intő javaslat ellenére elment a farkas búvóhelyéhez. Ott keresztet vetett rá, majd „Farkas testvérnek” szólítván megszelídítette az állatot. Azért kissé meg is feddte a farkast, amiért az annyi embert és egyéb állatot elpusztított, de megígérte neki, hogy ha ezentúl „nem garázdálkodik”, akkor békét teremt közte és az emberek között. A farkas „pacsizott” Szent Ferenccel, majd bementek a városba. Az emberek először bizalmatlanul néztek rájuk, de látták, hogy a farkas szelíden követi Ferencet, így kibékültek vele, és két éven át, amíg még élt, a város lakói saját maguk táplálták az állatot (5. ábra). 

A legenda (lásd részletesebben: Assisi Szent Ferenc Virágoskertje. Fioretti, 1980) különös jelentőségét az adja, hogy a középkorban hatalmas újdonságnak számított ez a természet iránti nyitott és szelíd hozzáállás, ami tükröződik egyébként Szent Ferenc verseiben is, például a Naphimnuszban. Ennek köszönhetően 1979-ben Szent Ferencet az „ökológia védőszentjévé” nyilvánították. Persze ne feledjük, hogy ez már egy teljesen más korszak, az emberek manapság egész másképp tekintenek a természetre, mint a középkorban, és sokkal több a tudásunk is a természet működéséről. Mai szemmel, ökológiai nézőpontból nyilván furcsának tűnhet az a megközelítés, hogy egy ragadozót eltiltsunk a zsákmányszerzéstől, de fontos, hogy minden történetet, így ezt a legendát is a maga korához viszonyítva kell kezelni. 

Azon a helyen, ahol Szent Ferenc a legenda szerint a farkassal találkozott, egy templomot építettek, amelynek oltárköve alatt az 1872-es felújításkor egy hatalmas farkaskoponyát találtak. A templomot (Chiesa di Santa Maria della Vittorina) mára körülfolyta a városfejlődés, de az előtte húzódó utat stílszerűen Farkas testvér útnak (Via Frate Lupo) nevezik.

Nekünk magyaroknak még egy szempontból érdekes a gubbiói farkas legendája, egy fontos nyelvtörténeti emlék miatt. A legrégibb, teljesen magyar nyelvű könyvünk ugyanis éppen Szent Ferenc legendáját tartalmazza, és ebben szerepel a gubbiói farkas története is. Ez a könyv a Jókai-kódex, amely 1440-ben készült. (Megjegyzendő, hogy Jókainak mindössze annyi köze van ehhez a kódexhez, hogy születésének 100. évfordulójára vásárolta meg az Országos Széchényi Könyvtár ezt a kötetet régiségkereskedőktől.)

A nyelvészek kimutatták, hogy maga a szöveg még korábbi, mint a kódex keletkezése, feltehetően egy 1370 körüli fordítás másolatáról lehet szó. Ennek köszönhetően tehát a nyelvünkben egy körülbelül 700 éves időutazást tehetünk, aminek szemléltetésére következzen néhány ‒ a fentebbi történet egyes részleteit visszaadó ‒ idézet ebből a kódexből.

Gubbio szerepe a „dinoszaurusz-rejtély” megoldásában

Farkas testvértől elszakadva, és időben nem 700, de közel 70 millió évet visszaugorva egy olyan rejtély megoldásának szenteljük figyelmünket, amelyhez az egyik kulcsot Gubbio városa, pontosabban a mellette fekvő Bottaccione-szurdok jelentette.

Az közismert, hogy a dinoszauruszok kihaltak, mégpedig a kréta időszak végén, hiszen csontjaik sehol sem találhatók meg krétánál fiatalabb kőzetekben (kivéve ahol áthalmozódtak). Nemcsak a dinoszauruszok haltak ki ekkor, hanem rengeteg más állat- és növényfaj is (Pálfy J. 2000), köztük azon apró tengeri növények (fitoplankton) túlnyomó többsége, amelyek a tengeri tápláléklánc alapját képezik. De a szárazföldet sem kímélte a kihalási hullám. A nyertesek a dögevők, a rovarevők és a mindenevők voltak (köztük egyes emlősfajok), mert ezek könnyebben jutottak táplálékhoz. Modern radiometrikus kormeghatározási módszerekkel kimutatták, hogy a kréta végi nagy kihalási esemény 66 millió éve történt, de a kihalás oka sokáig ismeretlen, vagy legalábbis homályos volt. És itt kapcsolódik be a történetbe Gubbio.

Gubbio városa 900-1000 méter tengerszint feletti magasságú hegyekre támaszkodik, az előterében fekvő völgy 450 méteren terül el. A hegyvonulatot áttörő Bottaccione-szurdokvölgy (Gola del Bottaccione) a város közepén torkollik a széles, lapos fővölgybe. A nyáron száraz mediterrán vidéken kulcsfontosságú a víz szerepe. A szurdokvölgybe természetesen víz is érkezik a hegyekből. Ám a hegyoldalakra felkúszó város magasabban fekvő építményeinek is szüksége van vízre. Ezt a középkorban igencsak nehéz lett volna felszivattyúzni a paloták és a házak ellátására. Ezért a városlakók „trükkösebb” megoldáshoz folyamodtak: a szurdok vizét néhány kilométerrel a város felett egy oldalcsatornába terelték, amelyet úgy építettek ki minimális lejtéssel, hogy azért magától folyjon benne a víz, de elég magasan érkezzen be a városba úgy, hogy a hegyoldalban lévő házakat és kerteket is lehessen ebből vízzel ellátni. Ezt sikerült is végrehajtaniuk, a régi csatorna máig megvan, jelenleg egy turistaút vezet a csatorna nyomvonalában. 

Ha elindulunk ezen az ösvényen, akkor egy hihetetlen nagy jelentőségű felfedezés terepi dokumentumához érkezünk mintegy 1,5 km-re a városkától. A szurdok falát nagyrészt ferde, enyhén gyűrt mészkőrétegek alkotják. Látványnak sem utolsó, de tudományos jelentősége még sokkal nagyobb. Az itt látható rétegek 140 millió évtől 30 millió évvel ezelőttig rakódtak le az egykori Tethys-óceán fenekén. Rendkívül hosszú, folyamatos üledékképződés volt itt – egy olyan történelemkönyv, amiből egyetlen oldal sem hiányzik ezen időszakon belül! Később kibillent és meggyűrődött a terület, de az már az Appenninek – kontinensünk legfiatalabb magashegysége – születésének és kialakulásának időszaka. Ám a korábbi, hosszú tengeri időszakot itt nem bolygatták meg szerkezeti mozgások, és éppen ez a zavartalanság a fő érték. Emiatt ez a feltárás már több mint 100 éve egy „izgalmas hely” a geológusoknak (Menichetti, M. et al. 2016). De nem a dinoszauruszok miatt, hiszen azok leletei nem találhatók meg ebben a mélytengeri rétegsorban, bár a kihalási esemény és az ahhoz tartozó nagyon vékony agyagos réteg itt is felismerhető. A földtan tudósai itt dolgozták ki a Föld mágneses terének időről-időre való megfordulásán alapuló paleomágneses skálát is a fent megadott időszakra, az 1970-es évek végén pedig az üledékképződés sebességét próbálták meghatározni e rétegek alapján. Addigra már ismert volt az a fizikai tény, hogy az irídium nevű kémiai elem a földkéregben „magától” nem fordul elő, csak az űrből érkezhet. Az évente a Földre hulló több ezer tonna meteoritporból egész kis mennyiségben rakódik le és halmozódik fel az irídium az üledékes rétegekben. Ennek a mennyiségét kezdte el mérni a geológus Walter Alverez, a Nobel-díjas fizikus Luis Alvarez fia, aminek eredményeként óriási meglepetésre az derült ki, hogy hajszálpontosan a kréta-harmadidőszaki (tercier) határon (a továbbiakban röviden: K-T határon; 9. ábra) az irídium koncentrációja több nagyságrenddel megugrik. (Megjegyzendő, hogy újabban a geológiai szakirodalomban kerülik a harmadidőszak, illetve az azzal egyenértékű tercier elnevezést, hanem helyette csak a tercier első, illetve második részét jelentő paleogén és neogén megnevezéseket használják. Így K-T határ helyett manapság K-Pg határ néven emlegetik ezt a fontos határvonalat.)

A mérés eredménye azt jelentette, hogy egyszerre nagy tömegű irídium érkezett a Földre – amit csakis egy űrből érkező nagy objektum (meteor) becsapódásával lehetett megmagyarázni! Persze egy helyszín még nem perdöntő, de a rákövetkező években a világ legkülönbözőbb térségeiben ugyanezt – vagyis azt, hogy a K-T határon ugrásszerűen megnő az irídium koncentrációja – mutatták ki. Ezzel tehát sikerült bebizonyítani, hogy a dinoszauruszok (és még sok más élőlény) kihalását nagy valószínűséggel egy meteorbecsapódás okozta (Alvarez, W. et al. 1980).

Természetesen az elméletnek akadtak ellenzői is, akik hiányolták például a becsapódás helyét. Meg kellett tehát találni a meteorkrátert, aminek az átmérőjét 150-200 km-re becsülték a modellszámítások alapján. Volt esély rá, hogy soha ne legyen meg ez a kráter, mivel az óceáni kéreg egy része folytonosan megsemmisül a lemezek alábukási zónáiban, és 66 millió év alatt ez már jelentős méretű terület. Ha ide csapódott volna be a meteor, akkor ma semmit sem tudnánk róla. De szerencsére nem így volt. Hosszas kutatások és különböző megfontolások alapján végül a mexikói Yucatán-félszigeten sikerült megtalálni ennek a becsapódási kráternek (neve Chicxulub-kráter) a nyomait (Hildebrand, A. R. 1991). Természetesen itt sem múlt el háborítatlanul az elmúlt 66 millió év, így a kráter a felszínen nem igazán látszik, részben mert üledékek rakódtak rá, másrészt mert egy része benyúlik a Mexikói-öböl alá. De a becsapódáshoz kapcsolódó különleges ásványok (sokkolt kvarc, tektitek) és a gravitációs mérések egyaránt igazolták a nagyjából 170 km átmérőjű kráter helyét. A krátert kialakító becsapódó meteor pedig mintegy 10 km átmérőjű lehetett.

A történet tehát Gubbiótól messze ért véget, és dinoszauroszokat sem sikerült a város környékén fölfedezni, de a kihalások okának fölismerése mégis itt történt, a Bottaccione-szurdokban. A felfedezés helyén ma tájékoztató táblák ismertetik a kihalás lényegét és az adott hely jelentőségét. Az időnként potyogó kövek ellen egy sajnos már szétmállóban lévő kerítésháló védi a feltárás egy részét. A rétegekben sok kis kerek lyukra lehetünk figyelmesek – ezek a geológiai mintavételek nyomán keletkeztek. De a lényeg, hogy oda lehet menni, és meg lehet tapogatni a K-T határt, ahol először ismerték fel (bizonyították), hogy Földünknek ezt a nagy kihalási eseményét egy meteorbecsapódás okozhatta.

A kihalás pontos menetének föltárása máig tudományos kutatások tárgyát képezi és még mindig vannak – igaz, kisebbségben – olyan tudósok, akik szerint nem a meteorbecsapódás volt a kihalás egyetlen (vagy fő) oka, hanem például a vulkáni működés (Indiában), vagy a globális tengerszint-csökkenés. Továbbá azt is hozzá kell tenni, hogy nem a kréta végi kihalás volt az egyetlen a Föld történetében, ugyanis összesen hat nagy kihalási hullám volt (Pálfy J. 2000). Sőt nem is ez a kréta végi kihalás volt a legnagyobb, a perm végi még súlyosabb volt, de a dinoszauruszok miatt ez a legismertebb. A hat nagy kihalási esemény okait ma még nem tudjuk minden esetben teljes biztonsággal megmagyarázni, kivéve a napjainkban is zajló tömeges kihalást, mert ebben a kihalási eseményben bizony mi vagyunk a ludasok…

Záró gondolatok

Farkasok valóban éltek Gubbióban és az Appenninekben, így Szent Ferenc és a gubbiói farkas legendájának ilyen értelemben van némi valóságmagva is. Napjainkban a farkasokat – a korszerű ökológiai gondolkodás tükrében – nem megszelídítik, hanem védik (elsősorban az embertől). Dinoszauruszok viszont nem éltek Gubbio környékén és csontjaik sem kerültek elő a környező hegyekből, ám kihalásuk valódi okára mégis itt, a Bottaccione-szurdokban derült először fény, mert a kulcs néha nem ott van, ahol a kinyitandó zár, hanem attól igen távol is lehet.