A karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjától vízkeresztig hagyományosan a várakozás és a beteljesülés időszaka, amely szorosan kötődik a Nap évi járásához. Az ünnepi hagyományok, szokások a téli napforduló köré csoportosulnak. Bár a téli napforduló napja (december 21.) a csillagászati tél kezdete, ettől a naptól kezdve hosszabbodnak a nappalok az éjszakák rovására, azaz a fény diadalmaskodik, a világosság legyőzi a sötétséget, és majd lassan újraéled a természet.
Ez bizony minden korban nagyon várt esemény volt és okot adott az ünneplésre. Volt, hogy az emberek a Napra istenként tekintettek, emberi tulajdonságokkal ruházták fel. Gondolták, hogy amikor télen a Nap alacsonyan „jár az égen”, akkor beteg és gyenge, segíteni kell a megerősödését, vagyis emlékeztetni kell a nyár zöldjére.
A magyar néphagyományban a téli betegségek elűzését, a gyógyulást, a termékenységet, a bőséget a zöldágaktól (pl. rozmaring, boróka, fagyöngy) remélték. A lemetszett ágacskákat csokorba kötötték és a szoba mestergerendájára vagy az asztal fölé akasztották, így olyan volt, mintha az égből lógna alá. Úgy gondolták, hogy ha magukhoz közel hozzák az életfát, akkor az életük is megújul, boldogabbá válik. Ezt szolgálta a későbbi korokban a díszítése is, egészséget és termékenységet jelképező diót és piros almát akasztottak rá. Később papírszalagokkal, pattogatottkukorica-füzérrel is díszítették.
Máshol karácsonyi termőágakat állítottak a szobába. A száraz és levéltelen kökény-, lepényfa-, krisztustöviságakat bevonták színes (leginkább piros) papírral, cserépbe állították, és a töviseikre (vagy belevert szögekre) aggatták a diót, az almát, az aszalt gyümölcsöket, később az aprósüteményeket és a mézeskalácsfigurákat.
A 20. században a karácsonyfa vette át a zöldágak és a termőágak szerepét. Eredetileg kicsi és fiatal fenyőfát választottak, és azt is az asztal fölé függesztették a sarokba. Általában maga a gyümölccsel és aprósüteménnyel feldíszített fácska volt az ajándék. Később az asztal sarkára állították, és egyre több féle egyetemes és kultikus szimbolikus tárggyal díszítették. A keresztény kultúrában a fa tetejére kerülő csillag a Jézus születési helye fölött megálló betlehemi csillag, a gyertyák a fénykultuszt felváltó Jézus-tisztelet jelképei. “Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). A csillagászati eseményt idézik az égitesteket formázó díszek (gömbök, csillagok, holdak). A színes gömbök a tudás fájának gyümölcsére is emlékeztetnek. A csengettyű hangja gonoszt űző szerepéből az angyalok énekének szimbólumává vált. A fát körbetekerő aranyhaj, girlandok és színes fényfüzérek a bibliai bűnre hívó kígyó hatalmát hivatottak megtörni. És miért éppen a fenyő lett a kiválasztott? Nemcsak örökzöld jellege okán, hanem mert a felfüggesztett piramis alakú fa az égbe tör, a felfelé törekvő emberre és a szentháromságra utal.
A mai karácsonyfa európai elterjedéséről megoszlanak a vélemények. A legtöbbek szerint német protestáns területeken (Elzászban) a 17. század elején ismert volt, innen jutott el két évszázad múlva a Kárpát-medencébe. Mások a 16. századból származhatják. Az azonban bizonyos, hogy az arisztokrata családoktól terjedt tovább a 19. század második felében a polgárság, majd a gazdag parasztság körébe.
A 20. századtól a karácsonyfa és állításának hagyománya egyre inkább elszakadt a szimbolikus gyökereitől. A 21. században pedig annak is tanúi lehetünk, hogyan nyeli el a szimbolikus ünnepi kellékeket a globalizmus hol a minimalista stílus hangsúlyozásával, hol a környezetvédelmi tényezőkre való hivatkozással.
