Képzeljük magunkat az ókori Rómába! Az őszi vetési munkák már befejeződtek a földeken. Elcsendesült a határ, de nem úgy a város! Szaturnuszt, a földművelés (vetőmag, szőlő, bor) istenét ünnepelik nagy vígasságokkal. December 17-ét írunk. Ekkor veszi kezdetét az az ünnepsorozat, aminek első része annak az örömnek a kifejezése, hogy a fény hamarosan diadalmaskodik a sötétség felett. Hamarosan közeledik a meleg évszak, ami örömre ad okot, hisz életük múlik rajta. Így hát az emberek megajándékozzák egymást, még a szolgákat is.
A meleg a fény és a bőség, a hideg a sötétség és a nélkülözés időszaka volt. Ezért a téli napforduló az emberek számára a legsötétebb nap és egyben a legreménytelibb is volt. És valahogy így van ez napjainkban is az északi félgömbön. Életünk – minden „igyekezetünk” ellenére – a természeti jelenségeknek van alárendelve. A csillagászati tél a téli napforduló napján kezdődik, ami általában december 21-re esik. 2024-ben a mi földrajzi helyünkön december 21-én délelőtt 10:20 órakor következik be. Ekkor a legrövidebb a nappal és a leghosszabb az éjszaka. Noha december 21-ét a napforduló napjának nevezzük, valójában nem tart egész nap, mindössze az az egyetlen pillanat, amikor a Nap a Baktérítő felett 90 fokos szögben delel, a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a napsugaraktól. A téli napfordulóig a Nap északról délre halad az északi félgömbön, azt követően pedig ellenkezőleg. Az az időpillanat, amikor a Nap megállni látszik égi pályáján a napforduló (Solstitium).
A fenti képen a két hosszú csík a Nap égi útját mutatja jobbra a hosszabb ív a nyári, balra a rövidebb ív a téli napforduló napján. Jól látszik a felvételen, hogy a Nap „visszafordul” ebben a két időpontban. A nyolcas alakzat részben annak köszönhető, hogy a Föld tengelyferdesége miatt egy adott helyről nézve változik a Nap magassága. Ezen kívül a Föld nem körpályán, hanem ellipszis alakú pályán kering a Nap körül, aminek az a következménye, hogy a téli félévben – amikor napközelben van – gyorsabban halad, a nyári félévben pedig naptávolban lassabban (Kepler II. törvénye).
Tehát ha túljutunk a téli napfordulón, onnantól kezdve egyre növekszik a nappal aránya, jön a világosság! Ezért került erre az időpontra a fény újjászületésének ünnepe. A pogány germán és viking törzsek Yule (Jule) ünnepén a Nap visszatérésére készültek három napon át, ilyenkor az istenek jóindulatának elnyerése reményében úgynevezett Yule-fát díszítettek mécsesekkel és apró ajándékokkal. Tüzeket gyújtottak, hogy meghódítsák a sötétséget. A fénybe öltözött fa körüli közös éneklés ma is élő hagyomány karácsony idején.
Később a keresztény vallásokban Jézus születésnapja jelképezi a fény újjászületését. Ezen esemény körül bontakozott ki az idők folyamán az a hagyománykör, aminek központi eleme a vágy az új születése iránt, a gyermekek szeretete, a családi összetartozás értékként való megélése és a békés együttlét öröme. Az adventi várakozási és elmélyülési időszakban a karácsonyi szokásokban tovább él a fény, a világosság eljövetelének kultusza a csillagok, a gyertyák, a csillagszórók szimbólumában.
És ott van a magyar nép karácsonyi jelképei között a szarvas is. Nem tévesztendő össze az északi sarkról a Mikulás szánkóját repítő rénszarvassal! Ez a szarvas agancsai között a Napot tartja. A magyarság számára a szarvas szakrális állat, a Nap, a hallhatatlanság, az örök megújulás jelképe. Persze hogy kiéneklik az eredetileg a téli napfordulóhoz kapcsolódó (később István napjától újévig tartó) termékenységvarázsló rítusban, a regölésben is.
„…zöd selyem pázsitján csodatevő szarvas / csodatevő szarvasnak ezer ága boga / ezer ága bogán ezer mise gyertya / gyulladva gyulladjék, ótadva aludjék. Hej regö rejtem, regö, regö regö rejtem…” (rábaközi regős rigmus)
Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.
Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.
Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.
Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.
(Nagy László: Csodafiú szarvas)
A fény ünnepéhez, majd a keresztény karácsony szokásaihoz mindig hozzátartozott az ajándékozás, mert adni s kapni egyaránt öröm. Az idők folyamán azonban a karácsonyi ajándékozás elszakadt a gyökereitől, az értékvesztett és elanyagiasodott világban a csillagászati-természeti okokra, az ősi és a keresztény szimbólumokra már alig gondolunk, azok alaposan össze is keveredtek a társadalom emlékezetében. Jól mutatja ezt az a kérdés is, hogy ki is hozza a karácsonyi ajándékokat. Nálunk, a keresztény valláskörben a Jézuska vagy az angyalok.
Több európai országban a „karácsony apó”: a németeknél a Weihnachtsmann, az angoloknál Father Christmas, az olaszoknál Babbo Natale, a franciáknál Père Noël, a spanyoloknál Papá Noel, a törököknél Noel Baba, a norvégoknál pedig a Julenisse. Az ajándékozás misztériumából ez a titokzatosság megmaradt, legalábbis a kisgyerekek felé. Hogy miért hoz ajándékot a Jézuska vagy a karácsony apó? – ez a kérdés már szinte fel sem merül, hisz’ a mai világban sokan úgy gondolják, az „mindenkinek jár”.
