A nyugat-afrikai Szegálban, az Atlanti-óceán partján, a Saloum folyó deltájának északi részén van egy kis sziget alig 4000 főt számláló településsel. A falu neve Fadiouth.
Fadiouth-ot a szárazföldön lévő, Joel nevű ikertelepülésével egy 400 méter hosszú fahíd köt össze. Ez a sziget lakóinak olyan, mint egy köldökzsinór, hiszen a hídon keresztül kapják az elektromosságot és csővezetéken az ivóvizet. A gyerekek Joelbe járnak iskolába, és sokan ott találnak jobban fizető munkahelyet is. A szigetről a szamaras kordék kivételével ki vannak tiltva a járművek, csak gyalogosan lehet bejárni. A szűk, girbe-gurba utcák és az azokat borító vastag kagylórétegek nem is nagyon tennék lehetővé a motorizált közlekedést.
Szigetépítő halászok
A sziget szinte teljes egészében kagylók héjábólépül fel, mégsem természetesen képződött! A szárazföldről a folyók rengeteg hordalékot szállítanak az óceánba, így a part mentén turzások és lagúnák alakulnak ki. A lagúnákban az emberek már igen régóta kagylókat gyűjtöttek apály idején. Miután kiszedték a kagylók testét a héjból, és a héjakból egy jókora dombot halmoztak fel. Ezt a hatalmasra növekedő héjhalmazt a mangrovefák gyökerei megkötötték a peremeken, és a felszínét lassan már dagály idején sem érte el a víz. Így több méter vastagságú kagylóréteg keletkezett, amelyen a halászok és családjaik elkezdtek letelepedni. A lakók kezdtek házakat építeni, persze a kagylók felhasználásával. Később megjelentek a középületek is, mint például az egészségház, ahol orvos nincs ugyan, de a nővérek elsősegélyben részesítik a rászorulókat. A sziget – kis területe miatt – sűrűn beépített, szűk utcák, kis terek jellemzik.
A francia misszionáriusok a 19. században jelentek meg a szigeten, és 1881-ben római katolikus templomot is emeltek. A régi templom ugyan már nincs meg, de helyette egy új magasodik a sziget fölé. A belsejében igen szokatlan oltárkép található: egy festmény a mangrovés lagúnáról a helyiek jellegzetes csónakjával és egy kör alakú kölestároló kunyhóval. A férfiak és a nők elkülönülve ülnek bal és jobb oldalon.
Vasárnaponként megtelik a templom, ugyanis a helyiek több mint 90%-a keresztény, és csak kevés lakos követi az iszlám vallást. Ez azért érdekes, mert Szenegálban az emberek többsége muszlim, és csak a lakosok töredéke keresztény hitű. Ez az arány itt valószínűleg a francia misszionáriusok hatékony hittérítő tevékenységének köszönhető.
Víz alulról és felülről
Furcsa középület a sziget több pontján megtalálható fedett, de oldalt nyitott, padokkal asztalokkal berendezett építmény. Rengeteg funkciója van, és nagyon hasznos! Októbertől júniusig tartó napos, száraz időben árnyékot vet a pihenőkre, júliustól szeptemberig – az esős évszakban – a heves záporok, zivatarok elől a helyiek ide tudnak bemenekülni, akik sokszor a turistákkal együtt várják az esőzés végét. Mindegyik „csarnokban” egy dob van felakasztva, amelynek fontos rendeltetése is van: ahogy a lakók nevezik, ez a helyi WhatsApp. Bármilyen fontos esemény történik, ezzel a dobbal adnak hírt, és hívják össze a lakókat.
Augusztusban hullik a legtöbb csapadék, akár 200 mm eső is eshet havonta. A nagy felhőszakadások idején a gyerekek nagyon virgoncok, boldogan futkároznak a pocsolyákban, beállnak a vízereszek alá fürödni, hajat mosni, vagy éppen csak élvezik az égi áldást. Kisebb-nagyobb vödrökbe gyűjtik a tetőkről lecsorgó vizet, egy részét magukra öntik, másik részét hazaviszik, jó lesz mosni, főzni vele. szigetlakók házaiba általában nincs bevezetve a víz, utcai csapokból eresztik vödreikbe a száraz hónapokban a nagy kincset.
A település főutcáját Champs-Élysées-nek nevezik a helyiek, amely éppúgy utal a franciák jelenlétére, mint arra, hogy a hétköznapokon, de főleg vasárnap megtelik piaci árusokkal és vevőkkel, és elkezdődik a kötelező alkudozás a portékáért. Minden eladó, textilek, edények, zöldségek, halak, még disznóhús is.
A disznók a szigeten szabadon kószálnak, de a gazda hívására hazamennek. A helyiek igen okos állatnak tartják őket, és finomnak a húsukat. A katolikus többségű szigetlakóknak nem tabu a disznóhús fogyasztása, ellentétben az iszlámot követőkkel. A két vallás gyakorlata igen eltér egymástól, de a helyiek nagyon büszkék arra, hogy békében élnek egymás mellett, eljárnak egymás eseményeire, együtt ünnepelnek, hiszen sok a vegyes házasság, amikor az apa muzulmán, az anya pedig keresztény vallású. A teljes toleranciának legszebb bizonyítéka, hogy a temető is közös.
Kagylóba temetkezve
A kicsi fő szigethez egy rövid fahídon megközelíthető kisebb sziget is tartozik, amelyen a közös temető található. Ha valaki meghal a szigeten, akkor mielőtt a temetőbe vinnék egy öreg (legalább 800 éves) baobabfa tövében tartanak ceremóniát. A fa neve Mama Ndagne, aki a hagyomány szerint alapítója volt a sziget településének, és akinek szelleme lakozik a fában. A baobabfában élő szellem védelmezi a helyieket. A fa mellett áll egy kis nádsátor, amelyben a szellem menedéket találhat nagy esőzések idején.
Az első szigetlakók animisták voltak, akik minden dolgot, élőt és élettelent szellemmel rendelkezőnek hittek. E szellemek tisztelete az iszlám és keresztény hittérítések ellenére is erősen tovább él. A temetőben a felekezetek közösen, de nem teljesen egy helyre temetkeznek, keresztekkel jelölik, ahová a keresztényeket koporsókban helyezik végső nyugalomra, a muszlimokat fehér lepedőbe csavarva, arccal Mekka felé temetik, és csak kagylókból áll a sírhantuk. A temetőben 8 méter mélyre leásva is kagylórétegeket találunk! Érdekes története van egyik-másik sírnak, például egy amerikai hölgy azért kérte, hogy itt temessék el, mert megtudta, hogy őseit innen vitték el rabszolgának.
A megélhetés biztosítékai
A faluban élők megélhetése főleg a környék eltartóképességétől függ. A sziget határában kb. 5 km távolságban vannak művelt földek, főként kölest, zöldségféléket termesztenek azokon. Apálykor kijárnak összeszedni a kagylókat, de a környező mangrovefák törzséről, gyökereiről is gyűjtik a nők az osztrigákat a száraz évszakban. A férfiak halászni járnak a lagúnába, vagy nagyobb hajókkal az óceánra. Tenyésztenek disznót, csirkét. Sokan kereskednek, piacoznak a túlparton lévő ikertelepülésen. Legfontosabb élelmiszerük a hal és a kagyló, legtöbbször mindkettőt főzik és kiszárítják, így konzerválják hűtőszekrény hiányában. Alapgabona a köles, amelyet a falu központi darálójában porrá őrölnek, később kuszkuszt készítenek belőle.
A kis csónakokkal csak a lagúnában, a nagy csónakokkal a nyílt óceánon halásznak, de a nagy csónakok kikötője a hullámoktól védett lagúnában van. A szigetről jó kilátás nyílik a környékre, a vízben sok kölestárolót látni. Régen ezt a gabonát a településen tárolták, de a nagyon száraz hónapokban fellobbanó tüzek miatt a fából épült tárolók leégtek, ezért az emberek úgy döntöttek, hogy a lagúnába, a víz védelmébe helyezik át a tárolókat. Ma már a kölestárolók műemlékek, a kölest újra a faluban, kőházakban tárolják.
TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK
Kérdések
- A sziget kialakulásában nagy szerepe volt az árapályjelenségnek. Mi az oka a jelenség kialakulásának?
- Mi volt a gyarmatosítás következménye a sziget lakosságára nézve?
- Melyik évszakok kedvezőek a sziget meglátogatására? Indokold meg, hogy miért azok!
- Milyen munkalehetőségek adódnak a sziget lakói számára?
