Látogassunk el a wieliczkai sóbányába!
A Kárpátok előtere és az Erdélyi-medence peremvidéke kősó-előfordulásokban igen gazdag. Bizonyára sokan jártak már a turisztikailag látogatható sóbányák egyikében: Parajdon, Tordán vagy éppen a wieliczkai sóbányában. Most az utóbbiban teszünk egy virtuális látogatást.
Wieliczka városa Krakkótól alig 15 km-re fekszik, a sóbányában és környékén jól kiépített infrastruktúra fogadja a látogatókat. A sóbányának soha nem volt természetes lejárata, egykor a bányászok függőleges aknákon, meredek lépcsőn jutottak be a tárnákba. Később lifttel oldották meg a szintkülönbséget. A turistákat is egy meredeken kanyargó lépcsősoron (kb. 400 lépcső) viszik le a bánya 64 m mélyen lévő járatrendszerébe.
A lépcsősor fából készült, ugyanúgy, mint a vágatok és a termek alátámasztása. Hatalmas gömbfák rendszere tartja a kamrák boltozatát is. Ennek az a magyarázata, hogy a fa sokkal ellenállóbb, mint a fém, ami igen hamar korrodálódna ebben az erősen párás, sós levegőben, sőt a só impregnálja a fát, növelve ezáltal a tartósságát. A járatok aládúcolása a mai napig fontos, hiszen a város alól igen tekintélyes sómennyiséget termeltek ki, és az épületek beszakadhatnának az üregekbe. A lejárati hosszú és mélybe vezető lépcsősort tűzoltók is használják gyakorlatozásra.
Kamrák labirintusa a felszín alatt
A bányában turistaként 3 km-es utat járhatunk be, a 64 m mélyen fekvő szinttől 135 m mélységig. A bánya teljes járathossza annyi, mint a Budapest–Krakkó távolság, azaz kb. 300 km. Legmélyebb pontja 327 m-rel van a felszín alatt (Alexandrowicz, Z. et al. 2009). A járatrendszer kb. 3000 kamrából áll. Ma ki vannak világítva a folyosók, a régi időkben azonban teljes sötétség uralkodott a mélyben, a bányászok a pislákoló fénynél alig tudták megkülönböztetni a vágatokat. Könnyen el lehetett tévedni, ezért a bányászok neveket adtak az egyes folyosóknak, termeknek.
Az „első” turista valószínűleg Kopernikusz volt a bányában, aki 1493 táján látogatta meg a föld alatti termeket. A nagy lengyel csillagásznak egy sóból kifaragott szoborral állítottak emléket, amelyen a „só-Napot” magasra tartva hirdeti eszméjét, a heliocentrikus világképet.
Tenger, avagy a sókőzet bölcsője
A sókiválás kb. 13,5 millió éve keletkezhetett a bepárlódó tengerben (Poborski, J. – Skoczylas-Ciszewska, K. 1963), majd a Kárpátok kiemelkedését eredményező szerkezeti mozgásoknak köszönhetően a sótartalmú üledékek meg is gyűrődtek. A sós rétegek általában nem maradnak képződési helyükön, hanem a felettük lévő kőzetrétegek nyomásának hatására képlékennyé válnak, és ahol utat találnak, ott a felszín felé nyomulnak ún. sódiapírokat hozva létre. E jelenségnek az a magyarázata, hogy a rétegek lerakódása után a sórétegek sűrűsége nem változik, viszont a felettük felhalmozott üledékrétegek víztartalma jelentősen csökken a kőzetté válás során, aminek eredményeként a sűrűségük nagyobb lesz, mint az alattuk elterülő sórétegeké. A sótektonika néven ismert folyamat során a sódiapírok addig nyomulnak a felszín irányába, amíg el nem érik a talajvíz szintjét, ahol a víz feloldja a sót. A sónak nincs színe, átlátszó, de itt a wieliczkai bányában zöldes árnyalatú, 4-5% homokot is tartalmaz.
Már az újkőkor embere is felfedezte a sót e területen. A földművelés és állattenyésztés mellett sóbepárlással is foglalkoztak. A felszínre került sótartalmú vizeket agyagedényekbe rakták, tűz felett melegítették, majd a keletkezett sós masszát a napon teljesen kiszárították. Ez az eljárás egészen a kora középkorig általános volt. Árkokat is ástak, amiben a sós víz felhalmozódott. Amikor a 13. században egy nagyobb, 15 m mély kutat ástak, megtalálták a felszín alatti sótömzsöt. Így a 13. századtól megkezdődhetett a só bányászata, ami egészen 1996-ig tartott (Alexandrowicz, Z. et al.2009). Ma már csak a természetes bányavizeket szivattyúzzák ki, amiből egy bepárló üzemben kristályos sót nyernek ki. Az édesvíz bepumpálása ma már tilos. Ma kb. 15 ezer t sót nyernek ki évente, régebben ez akár 247 ezer t is volt.
Szobrokba faragott történetek
A sóbánya felfedezésére persze legendák is születtek. Az egyik Szemérmes Boleszláv krakkói herceg feleségéről, IV. Béla magyar király lányáról szól. Kinga az apjától hozományként egy máramarosi sóbányát kapott, ahol eldobta jegygyűrűjét, és csodák csodájára a gyűrű elhozta a kősót Krakkó környékére, mert amikorKinga kiadta a parancsot egy adott helyen történő ásásra, megtalálták a kősót, aminek kibányászása során a gyűrű is előkerült. A gyűrű átadásának jelenetét megtekinthetjük kősóból kifaragva a Janowice-kamrában. Kinga – akit II. János Pál pápa avatott szentté 1999-ben – a bányászok védőszentje.
A só felszín alatti bányászata mindig is nagyon veszélyes feladat volt. A bányászokat omlás, vízbetörés és metánrobbanás fenyegette. Az omlás ellen dúcolattal védekeztek, de még ma is újra meg újra meg kell erősíteni a tartógerendákat, vagy éppen különféle anyagokat (pl. epoxigyantát) fecskendeznek be, vastag csavarokat, horgonyokat fúrnak be a gyengülő födém megtartására. A betörő vizek ellen régen vízelvezető árkokat készítettek, amelyek végében hordókat helyeztek el, segítségükkel emelték a vizet a felszínre. Ma szivattyúkat működtetnek. A vízkiemelés azért is fontos, mert a betörő felszíni vizeknek kicsi a sótartalmuk, és oldhatják a sókőzeteket, veszélyeztetve ezzel a sófalak stabilitását.
A metánbetörés ellen egykor igen ötletes, ám nagyon veszélyes módon védekeztek. A metán a levegőnél könnyebb gáz, így a járatok, bányaterek tetején gyűlik fel. A metán a levegővel elegyedve robbanókeveréket alkot. Ilyenkor elég egy szikra, hogy hatalmas robbanás és bányatűz keletkezzen, ami sok bányász életét kiolthatja. A bányászat kezdeti időszakában nem volt bányaszellőztetés, viszont a világításhoz nyílt lángú bányamécseseket használtak. A metán „eltávolítását” vezeklőknek nevezett, idősebb, tapasztalt bányászok végezték. Nedves rongyokban, hosszú rúdra erősített fáklyákkal a kezükben bekúsztak a járatokba, és elégették a felgyűlt metánt. A tevékenységüket igen nagyra becsülték, a Spalone (Kiégett)-kamrában a vezeklők figuráit is kifaragták sóból, és veszélyes munkájukat ma hang- és fényeffektusokkal modellezik a látogatóknak.
A bányászat veszélyessége miatt maguk a bányászok szentélyeket, kápolnákat is készítettek, sokat imádkoztak a sóból kifaragott szentek előtt, a vágatok kereszteződésében vallási szimbólumokat, pl. fából faragott kereszteket helyeztek el. Itt tartották a mindennapi szentmiséiket is reggelenként. A Szent Antal-kápolna a legrégebbi föld alatti kápolna, ahol 1698-ban tartottak első ízben istentiszteletet. Igen érdekes a Szentkereszt-kápolna, az oltár főhelyén Jézus 17. században fából faragott barokk szobra látható, előtte két oldalról sóba faragott szerzetesek, akiknek alakja már alig ismerhető fel. Ennek oka a bánya levegőjének nedvességében rejlik, ugyanis a pára is oldja a sót, a szobrokat ezért sok kamrában „újra kell faragni”.
A bánya legszebb terme a hatalmas, 54 m hosszú, kb. 15 m széles és 10-12 m magas Szent Kinga-kápolna, amit egy nagy kibányászott sótömzs helyén alakították ki; néhol még látszanak az ékek helyei. Ebben a kápolnában minden sóból készült: a csillár kristályai, az összes szobor, a sófalba vésett domborművek. A padló eredetileg egységes, sima só volt, amit úgy faragtak meg, mintha lapokból lenne lerakva. A terem díszítése 70 éven át készült. A 19. században három bányász dolgozott szabadidejében a teremben, de nem egyszerre, hanem időben egymást követően folytatták a díszítőmunkát. Az első kettő halála után egy fafaragót kértek meg a terem dekorációjának befejezésére. Beleegyezett, bár a sót nagyon nehéz faragni, és egy kis kép alapján a falba faragta Leonardo da Vinci híres festményét, az Utolsó vacsorát. 16 cm mély a kép, de sokkal mélyebbnek tűnik, ahogy előtte áll valaki. A főoltárnál Szent Kinga, Szent József (az ácsok patrónusa, aki a bányászoknak nagyon fontos személy volt) és Szent Kelemen szobrait láthatjuk. A kápolnában a mai napig tartanak istentiszteleteket, időnként egyéb rendezvényeket is.
A bányászok szabadidejükben nemcsak szentek szobrait faragták, hanem örömükre való figurákat, például törpéket is. Ezek a kis figurák mutatják be a bányászok egykori munkáit: a sóvájót, aki vascsákánnyal fejtette a sót, a bányaácsot, a csillést és a kis táskában sót szállítót. A bányászok sohasem laktak a bányában, minden nap le kellett ereszkedni a mélybe létrán, vagy később modernebb szerkezetekkel. A bányában csak szabad emberek dolgoztak, és csak férfiak. Mivel az állás jól fizetett volt, a foglalkozások apáról fiúra öröklődtek. Így egész generációk dolgoztak a bányában. A bányászok között egykor 10%-os volt a halandóság különféle balesetek miatt. Egy-egy helyen a bányászok 10-15 évig is dolgozhattak. A nagyobb kamrákat felülről lefelé haladva akár 50 éven át is fejthették, a kitermelt sót pedig részben csillékkel szállították el.
A bányában a bányászokon kívül lovak is dolgoztak. A függőleges aknákon keresztül kellett leszállítani őket, ami már önmagában sem volt kis teljesítmény. Kb. 50 ló dolgozott egyszerre, 5-6 évig maradtak lenn, az öreg lovakat felvitték a felszínre. A II. világháború után már csak 4 lovat foglalkoztattak. Szerepük a sót tartalmazó csillék vontatása, illetve a hengeres alakra faragott ún. sóbálványok fából épített emelő szerkezettel való felfelé szállítása volt. A berendezés a 15. századtól a 19. századig alkalmanként egyszerre 2 t sót hozott a felszínre. A sószállító szánokat „magyar kutyának” nevezték, mivel Magyarországról hozták azokat, illetve a mozgatása során kutyahanghoz hasonló zajt hallatott. Munkájukat később gőzgép váltotta fel.
Miért volt a só ennyire keresett már a régi koroktól kezdve? A sót az emberek főleg nem az ételeik ízesítésére használták, hanem húsok és más romlandó élelmiszereik tartósítására. Nem volt hűtőszekrény, a természetes jég sem állt minden évszakban a rendelkezésükre. A sókitermelés jó üzlet volt a mindenkori tulajdonosnak, többnyire az uralkodónak. Nagy Kázmér (16. század) elég sok jogot biztosított a bányászoknak, ugyanakkor országa jövedelmének egyharmad részét biztosította a só értékesítése, abból fedezte számos templom, a krakkói Wawel, valamint sok polgárház megépítését. Később a só eladásának jövedelméből fedezték a krakkói akadémia professzorainak a fizetését is. Ma a bányavízből nyert sót étkezési, fürdési, gyógyítási (gyógyszeripari nyersanyag) célzattal állítják elő.
A folyosókat, termeket járva sok helyen láthatunk karfiolszerű sókiválásokat, amelyek a levegőből csapódnak ki (Alexandrowicz, Z. 2021), bár már kiépítették a modern szellőzőrendszert. A faszerkezeteket sok helyen fehérre festették, aminek két fő oka van: egyrészt védi a fát a korróziótól és a tűztől, másrészt a fehér szín visszaverte a lámpások fényét, így lehetett takarékoskodni a világítással.
A turistaúton két helyen tóval is találkozhatunk. Az egyik az Erazm Baracz-kamrában (a névadó 1917–1918 között volt bányaigazgató) egy kb. 9 m mély, zöld színű tó. A tavacskát telített sóoldat (320 g/l) alkotja, ez a víz – éppen a telítettsége következtében – nem veszélyes a bányára. A másik tó a Weimar-kamrában van, körülötte helyezték el a szobrát a Kincstárnoknak, aki a bánya jó szelleme, és veszély esetén megjelenésével figyelmezteti a bányászokat, hogy biztonságos helyre kell menekülniük. A látogatókat itt is hang- és fényeffektusok fogadják, „megjelenik” a Kincstárnok is, persze sószobor formájában. Érdekes pontja a bányalátogatásnak a Piłsudski-kamra – névadója, Józef Piłsudski (1867–1935) 1918-ban a független lengyel állam első államfője volt –, ahol két kamrát összenyitva és vízzel elárasztva csónakos bejárást tettek lehetővé a turistáknak a 20. század 30-as éveiben. Fáklyával, zenekísérettel lehetett átcsónakázni a másik tárnába, de a II. világháború idején egyszer túl sok katona ült egy csónakba, felborultak, és heten megfulladtak. Azóta a bánya vezetése nem engedélyezi ezt a típusú bányabejárást.
A látogatás a Stanislaw Staszic-kamránál (a névadó geológus volt a 18. század fordulóján) fejeződik be, amely terem magassága igen impozáns, 32 m. A látogatók megtekinthetik még a múzeumot is, amely után igazi bányászlift repíti fel őket a felszíni világba. A bánya 1978-ban került fel az UNESCO Világörökségek listájára.
A TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK
Kérdések
- Milyen körülmények között alakulhat ki sókőzet?
- Milyen szempontból volt fontos régen a só bányászata és kereskedelme?
- Mi veszélyeztette és veszélyezteti napjainkban is a felszín alatt dolgozó bányászokat?
- Milyen módszerrel nyernek ki sót napjainkban a wieliczkai bányából?
- Milyen céllal faragtak sószobrokat a bányában?
