Szerkesztői megjegyzés: jelenlegi cikkünk a GeoMetodika 2025. évi 2. számában megjelent írás folytatása.
Ciprus a Földközi-tenger egyik legérdekesebb szigete. Az elmúlt években többször is eljutottam a szigetre, így alkalmam nyílt Ciprus felfedezésére. Ez lehetőséget ad arra, hogy a történelmi múltból adódó és máig ható társadalmi-politikai problémák (az első részben tárgyalt) ismertetése után bemutassam a sziget kevésbé ismert északi részének természeti különlegességeit és kulturális értékeit.
Az előző rész a sziget északi részének központja, Kürenia (Girne) környékének nevezetességeit ismertette, a mostani második rész pedig az északkeleti és a keleti partra kalauzolja az olvasót, valamint bemutatja a szigethez hasonlóan kettéosztott főváros északi részét. (Az észak-ciprusi településneveket és egyéb földrajzi neveket először a nemzetközileg elfogadott görög, majd zárójelben a megszállt területeken használt török névvel említjük.)
A „serpenyő nyelén”
Észak-ciprusi utunkat Ciprus legvadabb, legérintetlenebb területén, a „serpenyőnyélhez” hasonlító Karpasz (Karpaz)-félszigeten folytattuk, amelynek legnagyobb része nemzeti park. Azon kevés terület egyike, amit az 1974-es események érintetlenül hagytak. A félsziget déli partján 47 különböző strand közül választhat a turista, bár a legnépszerűbb az Arany-part (Altinkum plai). Több km hosszú partszakaszán lágy homokdűnék láncai sorakoznak, máig őrizve a Földközi-tenger partvidékének „ember előtti” hangulatát. A dűnéken magányosan vagy csoportosan a mésztartalmú homokos üledékes rétegekből kipreparálódott gömb alakú konkréciók ülnek. Mögöttük meredek, méhsejtszerű mállási üregekkel teli fedőrétegek láthatók. Ebben a földtanilag is látványos paradicsomi környezetben öröm megmártózni a kék és a zöld árnyalataiban tündöklő kristálytiszta vízben.
A félsziget végén alapította Szent András apostol a tengerészek védőszentjének a kolostorát, amelyben csodás gyógyulások zajlottak le (egy hajóskapitánynak visszaadta a látását, megbénult és epilepsziás betegek nyerték vissza egészségüket). Később itt fogta el Oroszlánszívű Richárd angol király Komnénosz Izsák ciprusi uralkodót, hogy szigetét és trónját Lusignan Guidó jeruzsálemi királynak adja. A mostani főtemplom 1740-ből származik, bár még később is építettek hozzá épületeket. 1974-ig a kolostornak bőséges megélhetést nyújtottak a zarándokok pénzbeli felajánlásai, azóta azonban sajnos komoly problémákkal küzdenek, hiszen a török hatóságok évente csak kétszer (augusztus 15. és november 30.) engedik ide a görög zarándokokat, amikor nagy ünnepségeket is rendeznek, egyébként a kolostor szerzetesei csak a turisták adományaira számíthatnak.
Visszafelé még megálltunk az Alagadi teknősparton, ahol a mintegy 200 millió éve élő teknősök két alfajával lehet találkozni: a levesteknőssel és az álcserepes teknőssel. Sajnos egyiket sem láttuk, bár a fészekrakás időszakában voltunk, az utódok azonban csak nyár közepén-végén másznak elő. A természetvédők zászlókkal jelölik a fészkeket, hogy a turisták még véletlenül se okozzanak kárt bennük. Innen a partról jól látható a Küreniai-hegység egyik különleges kiemelkedése, a már említett 740 méter magas Pentadaktülosz (Besparmak)-hegy.
A sziget keleti partvidékén
Másnap ismét kelet felé vettük az irányt. Az első állomásunk Szalamisz (Salamis) volt, ami Ciprus egyik legfontosabb régészeti területe. Az ókori Szalamisz az első városok egyike volt a szigeten. Történeti források szerint már Kr. e. 709-ben adót fizetett az asszíroknak. Igazán jelentőssé azonban a Kr. e. 6. században vált, amikor már saját pénzt vert, valamint virágzó kulturális élet jellemezte: görög filozófusok és költők a királyi udvar gyakori vendégei voltak. A perzsa uralom után a Ptolemaioszoké lett, majd a rómaiak idején még újra felvirágzott a város mintegy 300 éven keresztül. Közben számos földrengés okozott komoly károkat (4-5. század), majd 7-8. században az arabok fosztották ki többször. Ennek következtében fokozatosan vesztett a jelentőségéből, lakói elhagyták, és szépen-lassan elfeledett várossá vált. Az ókori város köveinek nagy részét a famagusztaiak hordták el, hogy felépítsék belőle saját városukat. A régészeti feltárások 1880-ban kezdődtek és ma is folynak. Ami megmaradt (épületmaradványok, mozaikpadlók, oszlopsorok, színház), az még mindig elég ahhoz, hogy elkápráztassa az ide érkezőket és képet adjon a város egykori gazdagságáról.
A tengerparton tovább haladva dél felé elértük Kelet-Ciprus legnagyobb városát Famagusztát (Gazimagusa). Az emberek többségének Famaguszta a régi települést jelenti, amelyet a velenceiek által épített fal ölel körül. Magát az ősi várost szintén az egyiptomi Ptolemaioszok alapították a Kr. e. 3. században. Korábbi görög neve, az Ammonhosztosz „homokba temetett”-et jelent. Sokáig elhomályosította a tőle északra lévő híres városállam, Szalamisz, de amikor Akko 1291-ben elesett, a Szentföldről menekülő keresztények itt kerestek menedéket. Ettől kezdve Famaguszta (nevének jelentése: jó hírnév) fejlődésnek indult, és a Földközi-tenger keleti medencéjének leggazdagabb és legpompásabb városává nőtte ki magát. Rengeteg vallási közösség épített itt magának templomot, azt is mondják, hogy egy időben a városban annyi templom volt, ahány napja van az évnek.
1372-ben a genovaiak és a velenceiek is szerették volna megszerezni, végül a genovaiak foglalták el. Ekkor a gazdag és tekintélyes polgárok vagyonukkal együtt kivándoroltak. Több mint száz év múlva sikerült a velenceieknek visszafoglalni a várost. Ezután hatalmas falakat és bástyákat építettek, de ez sem akadályozta meg, hogy az oszmán-törökök 10 hónapos, véres ostrom után 1571-ben el ne foglalják. Az ostrom okozta károk nagy részét ma is láthatjuk. Bár a falak nem tudták megvédeni az oszmánok pusztításától a várost, a települést körülvevő falakat épen hagyták.
A tengerparton álló citadellát a 12. században építették a Lusignanok uralkodása alatt a kikötő és a tengeri kapu védelme miatt. A 15. század végén a velenceiek uralma alatt megerősített tüzérségi erőddé alakították. A felújításhoz Leonardo da Vinci is adott tanácsokat, aki 1481-ben Ciprusra látogatott. A citadellát a britek ciprusi uralmának idején hozták összefüggésbe Othellóval. Shakespeare azonos című drámája ugyanis egy ciprusi kikötővárosban játszódik, ám nem kizárt, hogy tévesen kapcsolták hozzá a „Mór” szót, amely csupán Ciprus akkori, velencei kormányzójának nevére, a mór jelentésű Christoforo Moróra utalt, akit egy hölgy meggyilkolása miatt kitiltottak a városból. A Citadella előtti parkban Shakespeare szobra is helyett kapott.
A város legjelentősebb műemléke, a reimsi katedrális mintájára 1292–1326 között épült székesegyház a Lusignan-kori gótikus építészet legszebb példája egész Cipruson. A Szent Miklósnak szentelt templom („Kis-ázsiai reimsi katedrális”) a keresztesek uralta Famaguszta aranykorában a város központi épülete volt, itt temették el az utolsó Lusignan királyt, II. Jakabot kisfiával, III. Jakabbal együtt. Itt koronázták meg Jeruzsálem latin királyait, így viselhették Ciprus keresztes uralkodói a jeruzsálemi király címet is az 1192–1489 közötti időszakban. A templom komoly károkat szenvedett az oszmán ostrom idején, ikertornya teljesen elpusztult. Később a törökök egy eléggé oda nem illő minaretet építettek hozzá, a padlósírokat kiürítették, a túldíszített templombelsőt teljesen lecsupaszították, az épületet Lala Mustafa pasa (Ciprus első oszmán kormányzója a 16. században) mecsetjévé alakították át.
A templom előtt egy 700 éves öreg szikomorfa magasodik. Akkor ültették, amikor a 14. században a templomot építették. Azt beszélik, hogy ha a fülünket a törzsére tapasztjuk, hallani lehet a kérgében a város eseménydús történelmének hangjait. Az ugyancsak az oszmán-törökök által elpusztított velencei palotából csak pár szalamiszi oszloppal megtámogatott boltív maradt, valamint azok az ágyúgolyók, amelyekkel lőtték falait. Az egyetlen épen maradt része a volt börtön (8d. ábra), amelyet Törökország egyik legismertebb költőjéről és drámaírójáról, Namik Kemalról neveztek el, akit ide zártak be hat évre, miután írt egy darabot, amit az akkori szultánra nézve sértőnek találtak.
Famagusztában, illetve annak angolosan Varosha néven is említett Varószia (Maraş) városrészében az 1960-as és 1970-es években fellendült turizmus következtében egymás után nyíltak a jobbnál jobb hotelek, panziók. Hamar a Földközi-tenger egyik legnépszerűbb üdülőhelyévé vált, az összes akkori híresség megfordult itt. A városrészt a görögök lakták, többnyire ők vezették a tulajdonukban lévő szállodákat is a sziget legjobb strandjaira néző famagusztai Riviérán. A városrészben az 1970-es évek elejéig 45 szálloda, 60 apartmanszálló, 99 üdülőközpont, 4469 lakóház, 21 bank, 143 hivatal, 24 színház és mozi, 25 múzeum, 8 iskola és kb. 3000 kisebb-nagyobb bolt várta az üdülni vágyókat. 1974-ben további 380 épület állt félig-meddig kész állapotban.
1974 augusztusában azonban mindennek egyszerre csak vége szakadt, amikor a török hadsereg lerohanta a várost és a turistaparadicsomot – Famaguszta „Miami Beach-ét” – lezárták. Az ott élő görögök a törökök előrenyomulásától pánikba esve, félelmükben elmenekültek, s szinte semmit nem vittek magukkal a rajtuk lévő ruhákon kívül. A többség azt hitte, hogy néhány nap múltán, a veszély elmúltával visszatérhetnek. Így azonban a török hadsereget senki nem tartóztatta fel a bevonulásban: a kihalt várost azonnal be is vették. Ma zárt katonai terület, lakatlan kísértetváros, ahol burjánzik a növényzet, az épületek pedig egyre jobban pusztulnak, ezért életveszélyesek. Ennek ellenére már 2 éve beengedik a turistákat, akik sétálhatnak a kísértetváros főutcáin, sőt már strandolhatnak is a tengerparton, de az épületekbe nem léphetnek be.
A kettéosztott főváros északi része
Észak-ciprusi utunkat a sziget legnagyobb, angolosan Nicosia néven ismert településén, a világ utolsó kettéosztott fővárosában (görög neve Lefkószia, török neve Lefkoşa) fejezzük be. Ebben a városban az összetűzések miatt már 1963-ban szétválasztották a török és a görög városrészeket a már említett „zöld vonal” mentén. A helyzet jelképeként, mielőtt beérnénk a város északi részébe, visszatekintve a Küreniai-hegység felé jól látható, hogy a hegyoldalban hatalmas ciprusi török zászlót készítettek a hegy lejtőjére, ami a főváros görög oldalának házaiból is jól látható, nehogy elfelejtsék, hogy ez már Törökország!
Lefkószia mindig is Ciprus fővárosa volt. Elsősorban védelmi célokból alapították a tágas Meszaoria-síkság közepén. Az eredetileg Ledra nevet viselő város a bizánci korszakban lendületesen fejlődött. Miután a velenceiek megszerezték 1489-ben, erős kőfalakkal vették körül a várost, amelyek azonban nem tudták megakadályozni, hogy az oszmán-törökök 1570-ben bevegyék. A hosszú oszmán uralom alatt a város alig fejlődött, csak azt követően terjeszkedett a falakon túl, miután 1878-ban brit fennhatóság alá került. Mi azt az északi részt látogattuk meg, ahol a város legtöbb török és iszlám emlékműve található. A városrésznek öt bástyája van a velencei falakba építve és több kapuja, köztük az ugyancsak a velenceiek által épített Küreniai-kapu, amivel szemben áll a kora 17. századi, egykor a török Sufi Mevlevi vallási irányzathoz tartozott Mevlevi Tekke épülete; a rend táncoló dervisei itt forogtak, amíg be nem tiltották őket 1920-ban. Forgásuk a pokol és a menny közötti kapcsolatot szimbolizálta.
Városnézésünk során érintettük az Atatürk tér fontos kereskedelmi központját. Közepén egy márvány velencei oszlop áll, fényes réz glóbusszal a tetején, az eredeti – Szt. Márkot jelképező – oroszlánt a törökök lerombolták. Majd egy különleges városrésszel, a törökök által a 20. század elején létrehozott első önkormányzati lakásprojekt történelmi házaival (Samanbache) ismerkedtünk. A 72 házból álló lakótelep egyenházait a 19. század végéig művelt zöldség- és gyümölcstermő területen hozták létre. Ezután Ahmed pasa mecsetjének árnyas udvarában hűsöltünk kicsit. A klasszikus oszmán jellegzetességekkel 1845-ben épült mecset névadója az 1571-es oszmán hódításban részt vevő, majd Ciprus kormányzójának is kinevezett pasa volt. A mecsetben szent ereklyeként őrzik Mohamed próféta szakállának egy szőrszálát. A mecset udvarában díszes török nagyvezérek sírjai láthatók.
Ciprus legnagyobb és legrégibb karavánszeráját, a Büyük Hant 1572-ben építette Lala Mustafa pasa, Ciprus első oszmán kormányzója. Az épület felső szintjén voltak a vendégszobák, alul raktárak, étkezők voltak. A védett udvarban pedig az állatok (tevék, lovak) kaptak helyet éjszakára. Középen egy nyolcszögű oszlopos tetőzet alatt egy kis mecset lett kialakítva.
Észak-Nicosia legnagyobb egykori keresztény templomát, ma mecsetjét sajnos a felújítás miatt csak kívülről, az állványok takarásában láthattuk, pedig a Szent Bölcsesség katedrálisaként 1209-től 1326-ig épült templom a francia gótika gyönyörű példánya. Többször kifosztották (genovaiak, mamelukok), majd földrengések tettek benne károkat, amit a velenceiek állítottak helyre. Az oszmán hódítás után mecsetté alakították, és oda nem illő, égre törő minareteket toldottak az épülethez, amit most Selimiye-mecsetnek neveznek.
Végezetül átmentünk a zöld vonalként ismert, a várost kettészelő határon is, de inkább csak a szigorú átlépési procedúra megismerésének kedvéért, majd egy rövid séta után a határt védő kifestett betonelemek mellett visszatértünk Észak-Nicosiába, azaz Lefkoşába.
Itt most elbúcsúzunk Afrodité kettéosztott szigetétől abban a reményben, hogy a szigetnek a magyarországi látogatók által kevésbé ismert, természeti és kulturális értékekben egyaránt gazdag, zsúfoltságtól mentes strandokban bővelkedő északi részének meglátogatásához sikerült kedvet csinálni.
A TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK
Kérdések
- Mely védett állatok utódai kelnek ki a Karpasz-félszigeten?
- Hol található Ciprus „kísértetvárosa”? Miért nevezhetjük így?
- Milyen kulturális emlékeket hagytak maguk után a velenceiek Észak-Cipruson?
- Hogyan változtak a funkciói az észak-ciprusi templomoknak az idők folyamán?
- Mi a „zöld vonal”?
- Hol van Ciprus leghíresebb karavánszerája és mely részekből áll?
