Három az egyben – Tanulmányi kirándulás a balti országokban

Iskolánk földrajztanáraiként – mint sok más kollégánk az országban – a tantermi keretekből kilépve próbáljuk tanítványainkat a világra nyitott, azt felfedezni, megérteni vágyó felnőtté formálni. Nálunk az őszi és a nyári szünet hagyományosan egy három-, illetve tíznapos tanulmányi kirándulással kezdődik. E folyóirat hasábjain talán nem kell hangsúlyozni, hogy valóban tanulmányi kirándulásokról, nem pedig utazgatásokról, tengerparti ejtőzésekről beszélünk. Célunk, hogy egy térséget a lehetőségeinkhez mérten a legalaposabban megismerjünk, a természeti látnivalókon túl felfedezzük annak történelmi-kulturális emlékeit, de megkóstoljuk a helyi gasztronómia jellegzetességeit is. Emellett a világ minden táján ott lévő egykori tanítványokat vagy a szervezés során megismert, segítőkész helyieket felhasználva megpróbálunk bepillantást nyerni az ott élő emberek mindennapjaiba is. Mindezt úgy, hogy az utazás során intenzív nyelvhasználatra ösztönözzük tanulóinkat. 2019 nyarán az Európa északkeleti szegletében megbúvó balti országokat fedeztük fel vállalkozó kedvű diákjainkkal.

A közös múlt

Észtország, Lettország és Litvánia az első világháború előtt (a jelenlegitől eltérő határokkal és nevekkel) egyaránt a cári Oroszország része volt. Az 1918-ban függetlenné vált államokat a második világégés előestéjén megkötött Molotov‒Ribbentrop-paktum titkos záradéka a szovjet érdekszférába lökte. Az 1939-es katonai megszállást Moszkva-barát bábkormányok felállítása követte. A „demokratikus” választásokon már csak egy jelöltre lehetett szavazni, az így létrejövő parlamentek pedig azonnal kifejezték óhajukat a szovjet népek nagy családjához történő csatlakozásról. A Szovjetunión belül az észtek, a lettek és a litvánok egyfajta „Nyugatot” képviseltek, hiszen csak a Baltikumban használtak latin betűs ábécét, és az életszínvonal is magasabb volt itt. Bár az oroszok bevándorlása nagyméretű volt, nemzeti öntudatukat a több évtizedes szovjetizálás és oroszosítás sem tudta olyan mértékben befolyásolni, mint a többi tagköztársaságban. A roskatag kolosszustól, a Szovjetuniótól Litvánia 1990-ben, Lettország és Észtország pedig 1991-ben vált függetlenné. Az elszakadás igényét és az összetartozás élményét mutatta az 1989. évi balti lánc, amikor a három fővárost kétmillió egymás kezét fogó békés tüntető kötötte össze. A balti államok 2004-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. Mindhárman tagjai az eurózónának is, Észtország 2011-ben, Lettország 2014-ben, Litvánia 2015-ben vezette be az eurót (forrás).

Minden hasonló?

A közös múlt azt sugallja, hogy a balti államok alig különböznek egymástól. Utazásunk során valóban nagyon sok hasonlóságot tapasztaltunk az országok között. Kapcsolatot teremteni fiatalokkal jellemzően angolul tudtunk, a középkorúak és az idősebbek esetében azonban az orosz szolgált közvetítő nyelvként. Mindhárom országban feltűnően nagy volt a tisztaság. Független attól, hogy egy nagyváros főutcáján vagy egy sokat megélt lakótelep peremén jártunk, sehol sem láttunk egyetlen eldobott szemetet vagy cigarettacsikket sem. Az utak – igaz, többségük csak főút, nem autópálya – nagyon jó minőségűek. Nem is értjük, mire használják az észt löökaugu, a lett bedresés a litván doubes szavakat, amelyek jelentése kátyú.

A balti konyha jolly jokere a kapor. Mindegy, hogy mit főztek, céklalevest vagy zeppelint, kapor biztosan van benne. És a táj, melynek szépségével, zord derűjével nem lehetett betelni. A hullámos síkságok lágy ringása, a lápvidékek misztikus világa, az épülő lapospartok szélfútta homokdűnéi, a kedves nyírfaerdők és a kristálytiszta levegő leírhatatlan élményt nyújtottak. Az időjárás is mindenhol ugyanolyan volt: napos és felhős időszakok váltogatták egymást, hol gyengébb, hol erősebb széllel, időnként némi esővel kísérve.

Nincs is különbség?

Ezek szerint a balti országok nem is különböznek egymástól? Ez természetesen nem igaz. Mindegyik országnak megvannak a sajátos vonásai.

Észtország skandináv jellegű ország. A lakosság nagy része evangélikus vallású. Nyelvük a finnel (és a magyarral) rokon, az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik. Az ország élenjár a digitalizáció terén, a papíralapú ügyintézés már a múlté. Az ország miniszterelnöke egyetlen olyan alkalomra emlékszik, amikor tollal kellett valamit aláírnia egy emlékkönyvben. Minden lakos rendelkezik az ún. ID kaarttal, amely személyi igazolványként, tb-kártyaként, útlevélként, lakcímkártyaként, adókártyaként, jogosítványként stb. szolgál, sőt a tömegközlekedési eszközökön bérletként is használható.

Lettország a leginkább „oroszos” a három ország közül, egyfajta egyensúlyt, közvetítő szerepet keres Nyugat és Kelet között. Az evangélikus és kisebb részben katolikus lettek nyelve az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. Az úton itt tapasztaltuk leginkább, hogy az emberek egymás között oroszul beszélnek.

Litvánia katolikus ország, az 1385–1795 között fennálló Lengyel‒Litván Unióból fakadóan közép-európai jellegű. A lakosság 6%-a ma is lengyel nemzetiségű. Nyelve – csakúgy, mint a lett – az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik, ennek ellenére laikusként nem lehet közöttük hasonlóságot felfedezni (mint ahogyan a magyar és a finn vagy az észt nyelv között sem). A balti államokban fontos kérdés az orosz kisebbség helyzete. Ez érthető, mivel Észtországban és Lettországban a népesség majd’ harmada orosz nemzetiségű. Litvániában arányuk azonban jóval kisebb, a lengyelekével közel megegyező.

Mit néztünk meg Litvániában?

A főváros, Vilnius mindössze 40 km-re fekszik a belorusz határtól. Róla az első feljegyzés 1323-ból származik. Ebben leírják, hogy a litvánok nagyfejedelme, Gediminas egy fárasztó vadászat után álmot látott, amiben farkas üvöltött egy domb tetején. Álmának megfejtése végett a sámánjához fordult, aki azt javasolta, hogy építsen egy várat annak a dombnak a tetején, amelyet a Neris, a Vilnia és a Vingria folyók vesznek körül. A vár körül pedig alapítson várost, aminek híre farkasüvöltéshez hasonlóan fog terjedni az egész világban.

A belvárosba a 16. századi Hajnal-kapun (Aušros Vartai) keresztül léphetünk be. Érdemes egy pillantást vetni a kapu melletti ház falára, azon ugyanis a magyarországi forradalom melletti, 1956. november 1-jei szimpátiatüntetésről megemlékező – litván és magyar nyelvű – táblát olvashatjuk. (Ne feledjük, hogy a tüntetésre az egykori Szovjetunió egyik nagyvárosában került sor!) A jól karbantartott kedves macskaköves utcákon sétálva érkezünk meg a középkori városfalhoz, hogy onnan a Vilnia folyó hídján egy izgalmas világba léphessünk. Az Uzupis negyed 1997-ben önálló köztársaságnak kiáltotta ki magát, saját pénzzel, elnökkel, 11 fős hadsereggel és 39 cikkelyes alkotmánnyal, amiben olyan alapigazságokat olvashatunk, mint hogy mindenkinek jogában áll boldognak lenni vagy például a kutyának jogában áll kutyának lenni. A városrészt a második világháború előtt főként zsidók lakták. Voltak, akik el tudtak menekülni, másokat elhurcoltak, így a negyed kiürült. A múlt század utolsó évtizedében számos művész telepedett le az akkor rossz hírű városrészbe, amely ma már egy lüktető bohém színfolt a fővárosban.

Az impozáns Rendezvényközpont előtti térről nyíló Stikliy utca furcsa kettősséget hordoz. A szűk, kanyargó utcát két-háromemeletes házak kísérik. Falukon térképek, leírások emlékeztetnek a sötét múltra: a ma hangulatos, élettel teli utca egykor a város gettójául szolgált. A szomszédos Vilniusi Egyetem legnagyobb udvarának árkádjai alatt emléktábla őrzi az alapító Báthory István (Erdély fejedelme, Litvánia nagyfejedelme és Lengyelország királya) emlékét. A litvánok utolsó nagy uralkodójukként tekintenek rá. Megkapó a tábla felirata:

A templomban több volt, mint pap. Az államban több volt, mint király.
A harcban több volt, mint lovag.
A városban több volt, mint polgár.
Az emberségben több volt, mint barát.

Az egyetem közelében állnak a város legfőbb látnivalói: a vilniusi katedrális (Vilniaus Bazilika) és az Öreg-torony. Kötelező megkeresni a Katedrális tér (Katedrosaikštė) díszburkolatán megbújó csillagot (Plytelė Stebuklas), amely körül ha háromszor megfordulunk, teljesülni fog egy kívánságunk. A városban érdemes még felmenni a kitűnő kilátópontként szolgáló Gediminas-toronyhoz (Gediminas piliesbokštas) és a Három kereszt-hegyre (Tryskryžiai). A legszebb templom, amely Szent Anna nevét viseli (Vilniaus Šv. Onos bažnyčia) annyira elbűvölte Napóleont, hogy tenyerében szerette volna azt hazavinni Párizsba.

Vilnius közelében több nagyszerű kirándulási lehetőség is adódik. Trakai a Galvé-tó szigetén álló elbűvölő várkastélyával és a karaita zsidók idilli faházaival hívogat. A főváros szomszédságában jelölte ki egy francia térképészcsapat Európa (egyik) középpontját (Purnuškės). Nem messze onnan izgalmas sétát tehetünk az Európa Park (Europos Parkas) szabadtéri szobrai között. A modern alkotások között magyar művész szobrával is találkozhatunk, emellett megcsodálhatjuk – többek között – a Guinness rekordok közé is bekerült, tévékből készült bizarr kompozíciót.

Az ország nyugati felében találjuk a Keresztek hegyét (Kryžiųkalnas). A mindössze tíz méter magas dombon mintegy százezer kisebb-nagyobb kereszt hirdeti a hit erejét, elpusztíthatatlanságát. A litván nemzeti öntudat egyik jelképét a cári, majd a szovjet időkben is megpróbálta elpusztítani a hatalom: a fakereszteket szétverték, a vasból készülteket hulladékfémként elszállították, a dombot pedig elhordták. A keresztek azonban újra és újra megjelentek. A Keresztek hegyének létrejöttéről szóló legenda szerint egy apa állította az első keresztet azért, hogy a halálosan beteg lánya életéért könyörögjön. Az apa imádkozás közben egy női alakot látott, aki arra kérte, emeljen fafeszületet a közeli dombon. A férfi reggel elindult a saját kezűleg faragott feszülettel, majd amikor visszatért, a lánya az ajtóban állt és immár egészségesen köszöntötte.

A Kur-földnyelven Litvánia és Oroszország kalinyingrádi területe osztozik. A 98 km hosszú, helyenként csupán 600 méter széles turzásfélszigeten 20-60 méteres homokdűnék magasodnak. A növényzet nélküli fedetlen részeken a szél akadálytalanul végezheti munkáját; a dűnék itt évente akár 2-4 métert is „vándorolnak”. Ez korábban komoly gondot jelentett, falvakat kellett arrébb költöztetni a településeket ellepő homok miatt. A megoldást a 19. század végén a harzi hegyifenyő betelepítése hozta, aminek köszönhetően jórészt megkötötték a homokot. A földnyelv sekély, lapos épülő tengerpartját hosszanti dűnesor kíséri. A partokon lévő kiszáradt homokot a tenger felől fújó szél a szélirányra merőleges vonulatokban halmozza fel (forrás).

Mit néztünk meg Lettországban?

Lettországban egy gyönyörű, Versailles mintájára épült kastélyt, Rundelét, a Vilniushoz és Tallinnhoz hasonlóan az UNESCO Világörökség részéhez tartozó fővárost, Rigát, valamint a Gauja Nemzeti Parkot fedeztük fel.

Rundelé 168 szobás kastélyát Anna Ivanovna cárnő a kalandos életű hercegnek, Bironnak építtette, aki egyik udvarhölgyének férje volt, de mint tanácsadó és udvari szerető is hatásosan tevékenykedett. Ez utóbbi a lényegesebb, hiszen – mint tudjuk – tanácsadóknak viszonylag ritkán ajándékoznak kastélyt. Az építész egy nyári lak emelésére kapott megbízást. A nagy lendülettel megkezdett építkezés Anna halálával félbeszakadt, mert Biront száműzték, de később Katalin cárnő uralkodása alatt folytatódott a versailles-i mintára tervezett, egy nyári lakon messze túlmutató palota építése. A 20. században iskolaként működött, majd magtárként használták. Franciakertjében kellemes sétát tehet a látogató.

A kastélylátogatást követően a Gauja Nemzeti Park folyóvölgyében mozgattuk meg lábainkat, ahol jól kiépített turistautakon róttuk a kilométereket. Látványos vörös, sárga és szürke homokkősziklák szegélyezték utunkat. Ezekbe több kisebb barlang is mélyült. Közülük a legnagyobb a 10 méter magas, 12 méter széles és 18,8 méter mély Gutmanala-barlang volt, amihez romantikus legenda is kapcsolódik: a gazdag lány és a szegény fiú beteljesületlen szerelméről szól Turaida rózsájának története.

Lettország fővárosa, Riga a Baltikum legnépesebb városa, mintegy 750 ezren lakják. A fontos kikötő a térség fő folyójának, a Daugavának a torkolatánál fekszik. Az egykori Hanza kereskedőváros (mely 2014-ben Európa kulturális fővárosa volt) számos érdekes látnivalóval büszkélkedik. Ezek közé tartozik a Feketefejűek Háza, ami egy nőtlen kereskedőkből álló céh székháza volt a középkori Baltikumban. Nevüket védőszentjükről, a fekete bőrű afrikai Mauriciuszról kapták. Az egymás mellé simuló három 15‒17. századi ház, a „Három fivér” talán a legeredetibb épületegyüttes a városban. A rigai látkép meghatározó eleme a már 1209-ben írásban említett Szent Péter-templom, amelyet azóta többször is fel kellett újítani. A hagyomány szerint az építkezések során lehulló üvegszilánkok száma jelzi, hogy hány évig fog állni a város büszkesége. Legutóbb megszámlálhatatlanul sok darab keletkezett, így a templom jó eséllyel az örökkévalóságig áll majd. Érdekes emlék a Svéd-kapu, amit 1698-ban vágtak a várfalba. A hóhér a kapu melletti házban lakott, ablakába piros rózsát tett reggelenként, ha munkába indult. A leghangulatosabb épület, a Macskás ház a 20. század elején épült. Tulajdonosa egy lett kereskedő volt, akit az utca szemközti oldalán működő céh nem volt hajlandó felvenni tagjai közé, ezért mérgében két macskát helyezett el a ház tornyaira, farral a céh épülete felé. A hosszú pereskedés sikerrel végződött: a jóembert felvették a céhbe, de azzal a kikötéssel, hogy elfordítja a macskáit.

Mit néztünk meg Észtországban?

Észtországban a Baltikum legmagasabb pontja, az Endla varázslatos lápvidéke, az éjféli nap jelensége és a turisták kedvence, Tallinn várt ránk. Tudni kell, hogy Észtország ‒ és különösen annak északi része ‒ jelentősen drágább, mint a déli „test- vérei”, ami sok más egyéb mellett minden bizonnyal összefüggésben van azzal is, hogy nagyon sok skandináv turista keresi fel az országot.

Első megállónk a Nagy-Tojás-hegy (Suur Munamägi) volt, amely 318 méterével a Baltikum legmagasabb pontja. A fenyőerdőből kikandikáló „hegy” tetején egy kilátó fokozza a magasságmámort. A tájat kémlelve figyelnünk kellett arra, hogy telefonunk folyamatosan átváltott a szomszédos orosz hálózatra.

Észtország területének mintegy fele lápvidék. A jégkorszak során az előrenyomuló belföldi jégtakaró számtalan kis mélyedést vájt ki. Helyükön a jég visszahúzódását követően sok ezer tó alakult ki. A tómedencék feltöltődtek, elmocsarasodtak, a sekély tavak között hatalmas láprendszerek jöttek létre (Jakucs L. 1994). Ezek közé tartozik a 10 100 hektáron fekvő Endla is. (Az összehasonlítás kedvéért: Erdély gyöngyszeme, a Mohos-láp 80 hektáron terül el.) Tőzegláp akkor alakulhat ki, ha a terület állandóan vagy az év nagy részében vízzel borított. A megtelepedett, majd elpusztult moharétegekre újabb mohagenerációk telepednek, míg az elsüllyedt telepek a víz alatt, vagyis levegőtől elzárva lebomlanak. A tőzegesedés folyamán így több méter vastag telepek jönnek létre. Ahol nem egybefüggő a növénytakaró, ott szabad vízfelületek, víztükrök jelennek meg. Az Endla területe a vizes élőhelyek védelmét garantáló Ramsari egyezmény listájára is felkerült (forrás).

A lápvidékről észak felé haladtunk tovább, hogy a Finn-öböl partján verjük fel sátrainkat éjszakára. Ott a hideg idő dacára természetesen testközelből győződtünk meg arról, hogy az öböl vizének sótartalma valóban rendkívül alacsony. Majd vártuk a naplementét, de a Nap a tenger által kijelölt horizontról lassan visszafordult és felkelt.

A fővárosban utazásunk során nem tapasztalt jelenséggel, turisták tömegével találkoztunk. Tallinn rendkívül népszerű úti cél. Mi ráadásul a nemzeti identitás egyik fontos ünnepén, az egész országot megmozgató egyhetes népi fesztivál idején jártunk ott. Mit érdemes megnézni? A főtér forgatagát figyelő Városházát, a Danorum erődöt, a Szűz Mária- és a Szent Olaf-templomot, a furcsa nevű bástyát, a Kövér Margót, valamint az ortodox Alexander Nyevszkij-székesegyházat. De Tallinnban leginkább talán bolyongani, elmélázni érdemes és élvezni a napsütést, a gyorsan rohanó felhők játékát, a város lüktetését.

Hogyan fedezzük fel (mi) a városokat?

Végre odaértünk Vilniusba, Rigába… Kezdődhetett a városnézés! Biztosan sokan hallottunk már olyan osztálykirándulásról, ahol az osztálynyi diák „lelkesen” követi a város főutcáján végigszáguldó pedagógust, aki szívét-lelkét kitéve mesél és mutatja az út jobb, majd bal oldalán az érdekesebbnél érdekesebb látnivalókat, tér be egymás után a szebbnél szebb templomokba, a hálátlan gyereksereg azonban valamiért szabotálja az élményszerzés lehetőségét. Mi más módszert használunk. Az első városnézéshez a Google Earth felületen egy olyan térképet készítünk, amelyen bejelöljük a legfontosabb, legérdekesebb látnivalókat. A jelelő ponthoz rövid leírásokat is adunk. A második városi séta során szöveges leírást kapnak a diákok, azt kell egyeztetniük a térképpel (amelyen nincsenek már kiemelések). Újabb lehetőség, amikor egy fényképalbumban, kollázsban gyűjtjük össze a látnivalókat, amelyeket a helyi lakosoktól útbaigazítást kérve keresnek meg a diákok.

A városokat 5-6 fős csoportokban fedezik fel a tanulók. Ha van kedvük, csatlakozhatnak a tanárokhoz is, de mehetnek maguk is. Mindig kijelölünk egy-egy találkozási pontot, ahol összeér a teljes csapat. Ott be kell mutatniuk azokat a telefonnal készített képeket, amelyek a két találkozási pont között fekvő látnivalók felkeresését bizonyítják. A gyerekek élnek, és nem visszaélnek a bizalommal. Örülnek, hogy a saját tempójukban, az érdeklődési körüknek megfelelően járhatják végig Vilnius, Riga vagy Tallinn utcáit.

Do you speak English?

Próbálunk arra is súlyt fektetni, hogy a tanulók megérezzék, milyen hasznos dolog angolul beszélni. Ezért az előbb említett leírások egy része angol nyelvű. Hasonló célt szolgál az útbaigazítást kérő „feladat” is. Emellett megpróbálunk egy-egy kizárólag angolul beszélő kívülállót is beépíteni a városok felfedezésébe, ehhez vagy egykori, az adott városban (az út során például Vilniusban és Rigában) élő tanítványunkat, vagy valamely étterem, szállás vállalkozó kedvű fiatalját kérjük meg arra, hogy a segítségünkre legyen. Vilniusban az egykori városháza tövében öt, a litván hétköznapokkal kapcsolatban feltett kérdés megválaszolását követően kapták meg a tanulók az információt a következő találkozási pontról (ami nem szerepelt a kiadott térképeken). A beépített ember kilétét (és „radnótis” gyökereit) csak az esti vacsorán fedtük fel.

TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK

Feladatok