A téli Észak-Norvégia turisztikai értékei
Észak-Norvégiába télen ritkán utazik egy átlagos turista. Ha azonban Földünk egyik legkülönlegesebb természeti jelenségét, az északi fényt vagy sarki fényt (aurora borealis) látni szeretnénk, akkor bizony leginkább ebben az évszakban van esélyünk arra, hogy teljes pompájában megmutatkozzon nekünk ez az égi tünemény. Ha nincs szerencsénk, akkor még ebben az időszakban sem biztos, hogy valóban látni is fogjuk, ezért – legalábbis felhős időben – célszerű egy sarki fény „vadászatára” szakosodott turisztikai cég segítségét igénybe venni, akiket nemcsak a téli éjszakai tájékozódás miatt érdemes felfogadni, hanem azért is, mert az aktuális meteorológiai adatok birtokában ők megtalálják a felhőrétegben azokat a lyukakat, amelyeken keresztül feltárulhat előttünk a látvány.
Az északi fény bűvöletében
Lelkes kis csapatunk éppen e jelenség megfigyelésére érkezett Észak-Norvégiába 6 napra. Három felhős éjszaka után egyre frusztráltabb állapotba kerültünk, de a következő éjszaka végre ránk mosolygott a szerencse. Szervezett túra keretében, helyi vezetőnket követve, közel hatvan kilométer autózás után lélegzetelállító volt megpillantani a fényes csillagokkal teleszórt sötét égboltot. Nehéz szavakba önteni azt a nagyszerű érzést, amikor a horizonton először megjelent a fény, majd egyre erősödő reflektorként világította be az eget, végül függönyszerű, lassú mozgással keresztülvándorolt a fejünk felett, hogy aztán elhalványodva eltűnjön. Az egész jelenség nem tartott tovább tíz percnél, de szerencsére rövid szünet után jött a következő fényhullám, ami hatalmas zöld kupolaként borult ránk, majd kisebb-nagyobb fényfoltokra feldarabolódva hatalmas égi sárkányként földöntúli táncba kezdett.
A sarki fény (aurora polaris) az Északi-sarkot körülvevő sávban látható leggyakrabban, ezért északi fénynek (aurora borealis) is nevezik, bár van déli-sarki megfelelője is (aurora australis) (Goda Z. 2008). A jelenséget már az ókori görögök is ismerték. Arisztotelész úgy gondolta, hogy ilyenkor a levegő folyékony tűzzé változik. Az aurora borealis elnevezés Galileitől származik, aki a hajnal római istennőjéről, Auroráról nevezte el északi fénynek e különleges természeti látványt (Stringer, E. T. 1996).
A jelenség a Föld mágneses terével áll kapcsolatban, és a sarki területek tisztább, fényszennyezés nélküli téli éjszakáin látható, amikor a légnyomás hosszú heteken keresztül nem változik. Megjelenéséhez szükség van a Napból származó töltött részecskékre, amelyek napszélként jutnak el a Föld legkülső burkához, a magnetoszférához. A Föld mágneses mezeje eltéríti a részecskéket, amelyek a mágneses pólusok körül jutnak be a légkörbe, gerjesztve a levegőben lévő atomokat, ezáltal létrehozva a fényjelenséget. A legerősebb sarki fény a Földön a mágneses viharokat okozó napkitörések (flerek) idején figyelhető meg. Amilyen varázslatos a látvány, olyan nehéz megörökíteni azt. Csak állványra helyezett tükörreflexes géppel van rá esély, mégpedig úgy, ha minden automatikát kiiktatunk. A mellékelt képek a következő beállítással születtek: ISO 3200, 8-10 másodperces expozíció, 16 milliméteres optika teljesen nyitott (2,8) blendével (Karancsi Z. 2018).
A kétarcú Skandinávia
Norvégia persze az északi fény nélkül is különleges, varázslatos ország. Felszínén két nagytáj osztozik, amelyek korukban, szerkezetükben, felépítésükben, domborzatukban lényegesen különböznek egymástól. Magja a Balti-pajzs, mely itt leginkább a déli területeken kerül a felszínre. Ehhez tapadt hozzá a Skandináv-hegyvidék, amely az egész félszigetre a legnagyobb hatást gyakorolja, hiszen a belső területeket elzárja az óceántól, így a partvidék éghajlata óceáni jellegű, míg a hegység keleti oldala kontinentális. Utóbbinak részei a part előtt, hatalmas területen szétszóródó szigetek, amelyek arculatuk alapján akár egy „harmadik tájegységnek” is tekinthetők.
Az országon végighúzódó 1800 kilométer hosszú Skandináv-hegység Európa leghosszabb hegysége, melynek csúcsai északon 2000 méter, délen 2500 méter körüli magasságba emelkednek. A dél felé egyre növekvő szélességű rögösödött hegyvonulat fontos víz- és éghajlatválasztó is egyben. A 400 millió éves Kaledóniai-hegységrendszerhez tartozó hegység az egykori ős-Észak-Amerika partvidékén keletkezett, és csak az Atlanti-óceán medencéjének kinyílásakor került Európához (Dott, Jr. R. N. – Batten, R. L. 1981, Juhász Á. 1989). A harmadidőszaki felboltozódás során jött létre a hegység meredek nyugati és szélesebb, lealacsonyodó keleti oldala. Az egyre magasodó hegység meredek nyugati oldalán mind intenzívebben bevágódó völgyek szabdalták fel a hegységet. A jégkorszakban ezeket a völgyeket a gleccserek töltötték ki (U alakú völgyek), a völgyfőkön pedig meredek falú, széles kárfülkék jöttek létre. Ezek az Alpok keskeny, mély kárfülkéivel szemben tágasabb formák (botnerek). Majd fokozatosan az egész hegyvidék önmagát gyorsan hizlaló belföldi jégtakarókba temetkezett, amelyekből csak a legmagasabb csúcsok álltak ki (nunatakok).
Átrepülve e táj felett felülről látjuk a hegység jellegzetes, 1000 méter feletti, a harmadidőszakban kiemelkedett kerekded magasföldjeit, a fjelleket. E többnyire lapos, legfeljebb enyhén boltozódó sík területeken kezdődött el a jégkorszaki eljegesedés, és a jég ezek pereméről lecsúszva indult meghódítani először a környező völgyeket, majd lassanként Európa északi területeit, hogy aztán napjainkra ismét csak ide húzódjon vissza. Rajtuk a jégkorszak maradványaiként feltűnő platógleccserek – amiket a helyiek breenek neveznek (pl. Jostedalsbreen, amely a közel 500 négyzetkilométeres területével Európa legnagyobb összefüggően eljegesedett területe) – és a jég eróziós tevékenységét őrző hegycsúcsok (kárpiramisok) láthatók, amelyeket itt tindereknek (fogaknak) neveznek (Nemerkényi A. 2000). A hegység északi,lappföldi részén hasonló folyamatok eredményeképpen kialakult növényzet nélküli tunturik (tarhegyek) nevéből származik a tundra elnevezése is.
A norvég tengerpartot a jégkorszaki jég által vájt fjordok és a lecsiszolt, többnyire egészen kis területű, jelentős számú (150 000 körüli), túlnyomórészt lakatlan szigetek, a sérek teszik változatossá. A fjordok a kiterjedt fjellekkel koronázott hegység nyugati lábánál sorakoznak, akár kétszáz kilométert meghaladó hosszúságúak lehetnek, ujjszerűen elágazó alakjukkal mélyen benyúlnak a szárazföldbe, jelentősen megnehezítve így a közlekedést az észak–déli irányban hosszan elnyúló, de keskeny országban. Ezek az öblök több száz méteres meredek sziklafalakkal keretezve különleges tájképi értéket képviselnek. A rövid, de nagy esésű gleccserek a jégkorszakban hatalmas energiával vésték a hegylábi előtér kőzeteit, ezért a később kialakult fjordok mélysége gyakran eléri az 1000 métert is, bár valószínűleg süllyedés is segített az ilyen mértékű mélység kialakításában. Az elágazó fjordok miatt a rendkívül tagolt norvég partvonal hossza jelentősen megnövekedett (3400 kilométer helyett 25 000 kilométer!) Székely A. 1975). A természeti akadályokat 17 000 híddal és 900 alagúttal (amelyek között megtalálható a világ leghosszabb, 25 kilométeres közúti alagútja, a Lærdal-alagút is!) próbálják leküzdeni, így a legtöbb part menti lakott terület, sőt számos sziget is gépjárművel közvetlenül elérhető.
Fagyos világ
Az Észak-atlanti-áramlásnak köszönhetően a norvég tengerpart éghajlata meglepően kedvező. A téli hónapok középhőmérséklete ritkán csökken 0 °C alá, de a decemberi középhőmérséklet még a legészakibb pontjain sem haladja meg a -4 °C-t, ezért itt hatolt az erdő legészakabbra az északi félgömbön. A Skandináv-hegység túloldalán már sokkal szélsőségesebb az időjárás. Télen gyakran csökken -30 °C alá a hőmérséklet, míg nyáron lehet akár +30 °C is. A még északabbra fekvő szigeteken, a Spitzbergákon már nem érvényesül a melegáramlás, ezért ott a legmelegebb júliusi középhőmérséklet, max. +6 °C, míg januárban -30 °C alatti hőmérséklet is lehet (Klein D. 2017). A csapadék kis térségen belül is jelentős különbségeket mutat. Míg a Skandináv-hegységben az atlanti partok mentén akár 4000 milliméter is lehet, addig a hegység túloldalán, Lappföldön, kb. 100 kilométerre a tengerpartról csupán 400–500 milliméter (Székely A.1975).
A területet egykor borító lombos erdők a jégkorszak után eltűntek. Ma ezeken az északi területeken csak a nyírligetekkel tarkított tundra él meg. Skandinávia döntő része a tajga övezetbe tartozik, ahol a luc-, jegenye- és erdei fenyő terjedt el. Az aljnövényzet főleg (rén)zuzmó és moha, néhány fagytűrő virágos növénnyel. A tundra cserjeszintjét a hangafélék, a rekettyék és az áfonyák jellemzik. Itt él a Föld legkisebb fás növénye, a 2 centiméteres kúszó szárú törpe fűz (Nemerkényi A. 2000).
Az ország területének csupán 3%-a művelhető, vagyis a területének legnagyobb részén ma is a természet az úr (Spelman, J. (2006). A természeti értékekben gazdag norvég tájakon ma már 47 nemzeti parkot találunk. A természetvédelmi területek nagy száma mellett a természetjárás kultúrája is azt mutatja, hogy a norvégok tisztelik a természetet (Zelei A.2019). Az, hogy a környezetvédelmet nagyon komolyan veszik ebben az országban, abban is megnyilvánul, hogy ma az országban minden második eladott autó elektromos. Az infrastruktúra fejlődésével egyre több korábban megközelíthetetlen terület vált elérhetővé. Az egyre növekvő klasszikus szervezett turizmus mellett fontos szerepe van a bakancsos turizmusnak is, ami a helyiek számára a kikapcsolódás természetes formája. Nem véletlen, hogy a gyerekek már az óvodában megismerkednek a természetjárás alapjaival, de a különböző korosztályok tanterveinek is része a turizmus tantárgy. Mivel a norvégok a szabadidejükben folyton úton vannak, ezért azt vallják, hogy „nincs rossz idő, csak rossz öltözet” (Lieber T. – Gábor É. 2019). Ellentmondásnak tűnhet, hogy az európai mércével nem épp a legkedvezőbb éghajlatú területen él a kontinens egyik legnyugodtabb népcsoportja. Persze ennek a nyugodtságnak stabil gazdasági alapjai is vannak, hiszen Norvégia rendelkezik a Föld egyik legnagyobb kőolaj- (Északi-tenger), valamint villamosenergia-készletével, utóbbit vízerőművek termelik (Nagy G. 2008). Az elkövetkezendő évtizedekben Európa északi területei egyre fontosabb gazdasági területté válnak a globális felmelegedés következtében csökkenő tengeri jég miatt. Újabb kereskedelmi utak és halászterületek nyílnak, addig elzárt ásványkincsekhez férhetünk hozzá és egyre jövedelmezőbbé válik az turizmus is (Erdélyi Eszkimó P. 2018).
A Skandináv-félsziget népei
A Skandináv-félsziget, amelynek a vikingek voltak az első telepesei, sokáig isten háta mögötti vidéknek számított, ide már a római kereskedők sem jutottak el. Töredezett tengerpartja kedvezett a hajózásnak, Európába innen a luxuscikknek számító prémet, fókabőrt, méhviaszt szállították. 600 körül a vikingek egy új, sokkal gyorsabb, jobban kormányozható hajótípust fejlesztettek ki. Ekkoriban kezdett az éghajlat is melegebbé válni, több lett az élelem, megnőtt a népesség száma. Mivel a Skandináv-félszigetnek csupán töredéke (3%-a) volt már akkoriban is művelhető, a túlnépesedés miatt elkezdődött a vikingek kirajzása a távolabbi szigetekre, valamint 793-ban egy észak-angliai kolostor kirablásával elindultak a zsákmányszerző hadjárataik is. A sikerek láncreakciót indítottak el, pár éven belül fél Európa megismerkedett a vikingek fürge hajóival és félelmetes fegyvereivel (Dixon, Ph. 1985).
A mai Svédországból induló viking kereskedők (varégek) eljutottak egészen a Volga forrásvidékéig, és megalapították a kijevi államot. A Dán-félsziget vikingjei nyugatra indultak, új államokat hoztak létre Kelet-Angliában és Északnyugat-Franciaországban (Normandia), majd Gibraltáron át behajóztak a Földközi-tengerre, és kifosztották Itália városait is. Az enyhe éghajlat lehetővé tette az Atlanti-óceánon való terjeszkedést, így fedezték fel Izlandot (870), letelepedtek Grönlandon (980), és megalapították az amerikai Új-Fundland szigetén Vinlandot (1000). Az utolsó viking rajtaütést 1066-ban a normandiai Hódító Vilmos hajtotta végre Hastingsnél, létrehozva a normann uralmat Angliában (Brønsted, J. 1983).
Az észak-atlanti szigetekre betelepült vikingek magukkal hozták az óhaza „kulturális tőkéjét”: munkamódszereiket, hitrendszerüket, társadalmi szervezettségüket. Állattartással (szarvasmarha, disznó, ló, kecske, juh) és vadászattal foglalkoztak elsősorban, hidegtűrő árpát és komlót (sör), lent (kötelek), zöldségféléket termesztettek. Izlandon és Grönlandon nem alakítottak ki államot. A vezetés a hajókkal és állatokkal rendelkező katonai arisztokrácia kezében maradt. 1000 körül felvették a kereszténységet, miután szomszédjaik már nem voltak hajlandók az „istentelenekkel” üzletelni.
A norvégok képzelete a fjelleket trollokkal, vagyis hegyi manókkal népesítette be. A skandináv hitvilág különleges figurája a troll, ez a misztikus, félelmetes lény. Bár a mitológiában antropomorf szereplőként találjuk, az irodalomban nagyon sok helyen és változatos formában jelenik meg. Ilyen lehet a gonosz, undorító orkszerű kép, vagy a primitív, de emberszerű elképzelés, amely szerint ezek a vad lények föld alatti barlangokban élnek. Az északi irodalom és más művészeti ágak a romantika óta különböző módokon jelenítik meg a trollokat, gyakran bennszülött fajként, nagy fülekkel és orral. Innen kerültek be a trollok világszerte a fantasy irodalomba és a szerepjátékokba, mint például a két igen népszerű 20. századi műbe, a Harry Potterbe és a Gyűrűk Urába. Mindkettőben lomha, ostoba, agresszív lénynek ábrázolják őket, de míg a Gyűrűk Ura köteteiben a sötét hatalom teremtette gonosz erőként, addig a varázsvilágban játszódó Harry Potter-sorozatban védelemre kiképezhető teremtményként szerepelnek. A skandináv emléktárgyak között is igen gyakoriak a trollfigurák.
A terület mai őslakói a finnugor nyelvcsaládba tartozó számik (lappok), az utolsó európai nomád, hosszú ideje rénszarvastenyésztésből élő népcsoport. Mára mintegy 80 000-en maradtak (ebből Norvégiában kb. 50 000 fő). Az országhatárokon átnyúló Lappföldön terelgetik nyájaikat a sarki tundrán (Spelman, J. 2006).
Túra Észak-Norvégiában
Túráinknak az Északi-sarkkörtől 350 kilométerre északra, a Tromsøya-szigeten fekvő, 36 ezer lakosú Tromsø városa volt a központja, amely nemcsak azért különleges város, mert az Arktisz kapujaként sok északi-sarki expedíció innen indult, hanem mert 2400 km2-es négyzetkilométeres területével Norvégia legnagyobb kiterjedésű városa (összehasonlításul: Budapest területe 525 négyzetkilométer) (Németh A. 1989). Egyben a legészakibb egyetemi város, ahol több mint 3000 diák tanul, de emellett még püspöki székhely is. A város 1861-ben épült katedrálisa Norvégia legnagyobb fatemploma. Még feltűnőbb az 1960-as években épült, modern Arktiszi katedrális, amelynek egymáshoz illesztett vasbeton háromszögei egyaránt szimbolizálják a Jeges-óceán úszó jéghegyeit és a Szentháromságot.
A város utcáin, terein, múzeumaiban olyan jól ismert nemzeti hősök szobraival, emlékeivel találkozhatunk, mint Roald Amundsen vagy Fridtjof Nansen, akik talán a legtöbbet tették a sarkvidékek felfedezéséért. A városban pezseg az élet, utcai zenészek, kulturális programok – köztük a Tromsøi Nemzetközi Filmfesztivál – fogadják az ide érkezőket. Nem mellékesen az egy főre jutó kocsmák száma is itt a legmagasabb az országban (egyébként 1877 óta működő sörfőzdéje is van, amely – mily érdekes! – a világ legészakibb sörfőzdéje). Az sem meglepő, hogy a város ad otthont a titokzatos sarki fény iránti kutatás talán legismertebb intézményének is, hiszen ez a vidék február hónapban a különleges fényjelenség legjobb megfigyelőhelye (Spelman, J. (2006).
Az már sokkal inkább elgondolkoztató, hogy minden magára valamit adó szálloda, üzlet (de még a sörfőzde sörözője is) elhelyez egy-egy kitömött jegesmedvét a halljában, kirakatában, amelyek a turista-szelfik népszerű hátteréül szolgálnak. Ezek a preparált állatok az 1950-es évekig a városban „koncentrálódó”, a városból kiindulóan Novaja Zemljáig és Grönlandig rendszeresen portyázó norvég prémvadászatok emlékei.
A település múzeumai a sarkvidéki élővilág, a sarkvidéki élet legjobb bemutatóhelyei közé tartoznak. A Polar (Sarkvidéki) Múzeumban megrázó kiállítás keretében a prémes állatok vadászatáról is részletes tájékoztatást kapunk. Egy másik kiállítóhely, a modern építészeti megoldásokat felvonultató Polaria Múzeum az Északi-sarkvidék élővilágát, felfedezését bemutató kiállításokkal, valamint egy 180°-os szélességű vetítőteremben a Spitzbergákról készült különleges filmmel, benne a sarkvidéki tájak különleges szépségével kápráztatja el a látogatókat. Hatalmas akváriumában egy jeges sarkvidéki tájat építettek meg, ahol fókák szórakoztatják a vendégeket. Emellett a sarkvidéki vizek más élőlényei is megtekinthetők. A sarkvidéki hagyományos vadászat különleges bemutatóhelye a Polstjerna (Sarkcsillag) fókavadászhajó-múzeum. A kiállított hajót, melynek egész berendezése eredeti, 1949-ben építették. A hajón bemutatják a fókavadászat technikáját, eszközeit. Az 1981-ig használt hajóval 33 vadászidény alatt közel 100 ezer fókát ejtettek el, de a hajó az északi sarkvidék felfedezésében is részt vett.
Különleges látványossága Tromsønek a Skanzen. Ez a legrégibb történelmi emlék a városban, aminek a helyén már a 11. században erőd állt. A skanzen legrégibb épülete 1787-ben vámtisztviselők számára épült. Ez egyben a város legrégibb épülete is. A városközpontban már megjelentek modern épületek is. Bár hosszú ideig a magasépületeket nem engedélyezték, ma már több is van belőlük. A Tromsøya-szigeten szétterülő várost több mint egy kilométer hosszú, közel 40 méter magas hidak kötik össze a szárazfölddel és Kvaløya-szigetével.
A turizmus szempontjából meghatározó éjféli nap május végétől július közepéig tart; ez az az időszak, amikor a Nap sosem bukik a horizont alá. Viszont movember végétől január közepéig nem emelkedik a horizont fölé. A rövid téli nappalok során gondoskodnunk kell megfelelő közlekedési felszereltségről. Amikor Tromsøből első utunk a Norvég-tenger partján lévő Hillesøya-sziget festői halászfalvába, Sommarøyba és környékére vezetett, akkor bérelt autóink – Európában egyedülálló módon – szöges gumikkal felszerelve vágtak neki a sokszor tükörjég bevonatú utaknak, stabilan megkapaszkodva még a lejtőkön is.
Na de mit lehet még csinálni a téli Norvégiában a rövid – pár órás – nappalok idején? A hóba burkolózó norvég táj legalább olyan vonzó, mint nyáron, csak ilyenkor a síelők, hótaposóval felszerelt túrázók vágnak neki a lejtőknek. Mi az utóbbit próbáltuk ki, s a bakancsunkra csatolt hótaposókkal az egyébként combig érő vastag hótakaróban csupán 2-3 centiméterre süllyedtünk. Kitartó taposásunk eredményeként az erdőhatár fölé jutva az egykori gleccservölgy végében feltűnő fjord látványában gyönyörködhettünk. A túrázás nemcsak a rendkívüli tisztaságú levegő miatt esett jól, de a makulátlanul fehér hóba leszúrt síbotjaink nyomában gyönyörű türkíz színű lyukak maradtak, ami látványnak sem volt utolsó.
Helyi látványosság a kutyaszán is. A számos kennelben tenyésztett alaszkai husky tökéletesen alkalmazkodott a zord telekhez. Kétrétegű bundájának aljszőrzete sűrű, vékonyszálú, ezért jól szigetel, míg a durvább fedőszőr a külső, vastagabb, víztaszító réteget alkotja. Egy fogat általában 8 kutyából áll, amelyek között szukák és kanok vegyesen találhatók, mert a kanok ugyan erősebbek, de a szukák fegyelmezhetőbbek. A száncsapatot – vagy több szán esetén a konvojt – leggyakrabban egy rutinos szuka vezeti, őt követi a többi kutya. Az újoncokat általában középre fogják be. Egész életükben munkára készítik fel őket, és bár alapvetően a turizmus igényeit kielégítő kutyaszános programok lebonyolításában vesznek részt, egyre több a kimondottan szánhúzó versenyekre felkészített csapat. Emiatt próbálnak versenyagarakkal való keresztezéssel egyre gyorsabb és erősebb kutyákat is kitenyészteni, még azon az áron is, hogy ezek a kutyák már kevésbé fogják tűrni a hideget. Házigazdáink büszkén mondták, hogy a norvég kennelekből származó kutyák a versenyzésben is megállják a helyüket, mindig a legjobbak között szerepelnek a leghíresebb kutyaszánhúzó versenyeken. A kennelekben a huskyk mellett alaszkai malamut fajtával is találkozhatunk. A munkából kiöregedett kutyákat örökbe adják arra alkalmas, megbízható családoknak.
Aki Norvégiába vastag pénztárcával érkezik, azt szívesen látják a ma egyik legkedveltebb, legkeresettebb turisztikai programon, a bálnalesen is. Érdekes, hogyan viszonyulnak a norvégok a bálnavadászat kérdéséhez. Az, hogy Norvégia mindeddig távol tartotta magát az Európai Uniótól, az elsősorban a tengeri felségterületeik és a halászati jogaik védelme érdekében történt, hiszen a halászat az egyik legfontosabb bevételi forrásuk. Az ország 1993-ig vállalt kötelezettséget arra, hogy nem vadászik bálnára. Azóta ezt a kötelezettségét nem újította meg, így „csendben” tizedeli a csukabálnákat, amelyek szerintük óriási károkat okoznak a halállományban, ugyanis ezek az állatok pont a két legfontosabb halászott halfaj, a tőkehal és a hering kisméretű, fiatal példányaival táplálkoznak. Ezért évente 1500 bálnának kell pusztulnia, amit persze csak a hazai piacon értékesítenek, hogy ezzel se hergeljék a nemzetközi közvéleményt.
Az északi sarkvidék másik híres állatfaja és legnagyobb ragadozója, a jegesmedve szigorú védettsége ellenére végveszélyben van. A szárazföldtől távol, de norvég fennhatóság alá tartozó Spitzbergákon a vadászati tilalomnak köszönhetően a világ jegesmedve-populációjának 15%-a él (mintegy 3000 példány). Sajnos a sarkvidéki jég intenzív olvadása következtében egyre nehezebben jutnak táplálékhoz, mert a vékony jégtakaró, vagy éppen a jégtakaró hiánya miatt nem tudják megközelíteni a fő táplálékukat jelentő fókák jégben kialakított légzőlyukait. A vízben pedig nem tudják felvenni a fókákkal a versenyt, ezért éhhalálra vannak ítélve…
Utolsó programunk az Ulls-fjord partvidékére vezetett. Először Breivikeidet kikötőjében álltunk meg, ahol a fjord keleti oldalán végig húzódó Lyngen-Alpok jégcsiszolta, fiatalos csúcsaiban gyönyörködhettünk. A fjordot egykor kialakító nagyesésű, a hegy lábába fúródó gleccser ereje a kimélyítő eróziós tevékenysége után jelentősen csökkent. Ezt tanúsítják azok a kb. 100 méter mélységben lévő küszöbök, amelyek a fjordok tengeri torkolatát lezárják. Ezért a fjordokban akár 2-3 fokkal is melegebb lehet a víz, mert a mélyebb, hűvösebb vizek nem tudnak bejutni. Ezért sokkal rosszabbul szellőznek, ami magas kén-hidrogén tartalmat eredményez, vagyis halban szegényebbek, mint a tenger.
Ennek ellenére a fjordokban a halászat a fő tevékenység. Az út mellett még ma is gyakran találkozhatunk halszárító állványokkal. A hóval, jéggel borított út két oldalán piros pálcákkal jelölték az út szélét megkönnyítve, hogy egy jelentős havazás után is az úton maradhassunk autóinkkal. A fjord partján az utat szegélyező kőzeteken átszivárgó vizek látványos jégzuhatagokként szilárdulnak meg. A fagyás fontos szerepet játszik a kőzetek aprózódásában.
Tele élményekkel hagyjuk itt e különleges országot, ami télen éppoly élvezetes programokat kínál, mint nyáron. A felkelő nap fényével megvilágított Bals-fjord repülőből látott képével búcsúzunk Észak-Norvégiától.
TANÍTÁSHOZ AJÁNLJUK
Kérdések
- Milyen feltételek szükségesek a sarki fény megfigyeléséhez? Hogyan jön létre a jelenség?
- Miért nevezik kétarcúnak Skandináviát?
- Hol keletkezett a Skandináv-hegység alapja?
- Mit jelentenek az alábbi fogalmak: fjell, sér, fjord?
- Miért különleges Norvégia partvonala?
- Honnan származik a tundra elnevezése?
- Mi az oka, hogy Norvégiában hatolnak a legészakabbra az erdők az északi-félgömbön?
- Melyik a Föld legkisebb fás növénye?
- Mely energiaforrásokra alapozzák meg a norvég gazdaságot?
- Melyik volt a legtávolabbi terület, ameddig a vikingek eljutottak?
- Kik Norvégia mai őslakói?
- Milyen szabadidős tevékenységek közül választhat egy turista a téli Norvégiában?
- Miért bírják jobban a hideget a szánhúzó kutyák, mint a magyar vizsla?
