Bevezetés
A földrajzi, történeti és néprajzi tájnevek nemcsak az iskolai oktatásban, hanem az irodalomban, a hivatalos és köznapi névhasználatban is gyakran előfordulnak. Magyarország természetföldrajzi tájbeosztásának nagyobb egységeit tárgyalják az iskolai tankönyvek, és nemzedékek használják ezek elnevezéseit a tanultak szerint a köznapi életben és a sajtóban. Nyilvánvaló, hogy a földrajzi tananyagban és iskolai atlaszokban előkerülő magyar természeti tájnevek évtizedekre hatással vannak a névhasználatra.
A földtudományok művelői arra törekednek, hogy lehetőleg már maga az elnevezés tükrözze az adott terület földrajzi jellegét, illetve hogy a tájegységek (pl. kistáj, középtáj, nagytáj) világos hierarchia szerint épüljenek fel. A 20. században nemcsak a földrajztudomány fejlődése, hanem a történelmi és politikai változások is jelentősen befolyásolták a természetföldrajzi nevezéktant és a tájak kiterjedésének térképi ábrázolását.
A trianoni békediktátum (1920) következtében a magyar történeti államterület harmadára zsugorodott, ezáltal sok történeti-földrajzi tájunkból csak csonka területek maradtak meg. Mivel a 20. század elejére a tudományban vagy a köznyelvben rögzült tájakat (pl. Eperjes–Tokaji-hegység, Nagy-Magyar-Alföld) a természeti egységeket szétvágó államhatárok feldarabolták, az alapjaiban új helyzet következményeként a földrajztudomány kénytelen volt a megmaradt területhez igazodó új tájbeosztást kialakítani. Ennek megfelelően a korábban megszokott tájneveinket is – amelyeket döntően Kogutowicz Manó atlaszai tettek általánosan ismertté – az új helyzethez kellett igazítani. A geográfusok ettől kezdve a legújabb időkig, azaz a Magyar Nemzeti Atlasz 2018-ban Természeti környezet címmel kiadott kötetéig (Kocsis K. et al. 2018) többször felülvizsgálták a tájrendszert és a tájneveket. Intenzíven dolgoztak olyan táj- és névrendszer kialakításán, amely szakmailag indokolja a meghúzott tájhatárokat, illetve elnevezésében többek közt a terület jellegét is kifejezi (Csorba P. 2020). Arra is tekintettel kell lenni, hogy földrajzi neveink kulturális örökségünknek fontos részei, ezért azokat a változások korában is védeni kell (Mikesy G. 2022).
Visszatekintve, az egyes kezdeményezésekben a szakmai szemlélet érvényesítése vitathatatlan, ám abban határozott különbség volt, hogy a tájneveink csak az államhatáron belüli területre vonatkozzanak-e, vagy azt átlépve tágabb, közép-európai összefüggésben helyezzék-e el őket. Jelen tanulmány áttekintő térképekkel és földrajzinév-változatokkal szemlélteti, hogy az utóbbi száz év időszakának magyar iskolai, világ- és nemzeti atlaszai miként tükrözik ennek a folyamatnak a főbb állomásait.
Az újabb kori tájnévváltozások okai
Egyrészt a trianoni diktátumot követően, az ország területi változásai miatt a geográfusoknak új tájrendszert kellett kialakítaniuk, amely magával vonta új földrajzi nevek bevezetését (pl. Cholnoky Jenőtől származik a Dunazug-hegyvidék elnevezés 1929-ből). Mindez számos változatot és évtizedekig tartó szakmai vitákat hozott, és csak lassan gyökeresedhettek meg az új tulajdonnevek. A II. világháború után az ideológiai rendszer és annak bizonyos politikai jellegű érzékenysége is hatással volt a névadásra, elsősorban a megkülönböztető tagok képzésére és arra, hogy az adott név térképi helye (pl. az iskolai és nemzeti atlaszokban) a politikai, ne pedig a természeti határokat kövesse. Ez a folyamat egészen az 1980-as évekig tartott.
Másrészt a tudományos kutatások eredményei alapján a geográfusok a korábbi tájnevet gyakran nem tartják kifejezőnek, mert az nem tükrözi a terület kiterjedését vagy felszínalaktani jellegét. Az általuk szakmai megfontolásból bevezetett új nevek azonban nem egyszer hosszabbak, nehezebben kezelhetők, mint az addigiak, a névadó ugyanis törekedik arra, hogy az új tájnév megkülönböztető tagja egyértelműen utaljon a terület helyére és kiterjedésére egy nagyobb egységen belül. Ilyen pl. a mára általánossá vált, az államhatáron belüli helyre utaló Északi-középhegység, amely név először 1955-ben tűnt fel a Kartográfiai Vállalat Földrajzi atlasz a középiskolák számára című kiadványában. A szakmai viták néhány nagytájnév esetében napjainkban is tartanak. Meg kell említeni, hogy az 1970-es évektől kezdődően megszülettek – mint a nemzetközi névhasználat egységesítését is célzó kiadványokként – az ún. földrajzinév-tárak, amelyek a hivatalos nevek megállapításának eredményét rögzítették és tették közzé. Használatukat jogszabály írta elő, amelyet a rendszerváltozás idejéig a jórészt a Kartográfiai Vállalatnál készülő polgári felhasználású térképeken be is tartottak. Ezek a kiadványok nagy befolyást gyakoroltak az 1970-es évektől az 1990-es évekig tartó időszak földrajzinév-használati gyakorlatára.
Harmadsorban a földtudomány szakemberei nem feltétlenül azonos módon ítélik meg egy adott tájegység minden földrajzi jellemzőjét, vagy máshol látják a természetföldrajzi tájhatárokat. Emiatt ugyanaz a név eltérő kiterjedésű lehet a térképen, illetve ugyanarra a tájra többé-kevésbé eltérő névalakok élhetnek. A tulajdonnevek megkülönböztető vagy köznévi tagja ugyan szakszerűbben hangzik, de ezzel írásképileg bonyolult szerkezetek jöhetnek létre (pl. Észak-magyarországi-középhegység, illetve Nyugat-magyarországi-peremvidék 1990-től). A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen típusú névszerkezetek nem tudják felváltani a már megszokott, a köznyelvben általánosan elfogadott, bár „tökéletlen” megnevezéseket. Ennek oka, hogy a beszélt nyelv a rövid alakokat előnyben részesíti: pl. a Fejér megyei Nyékről (= Kápolnásnyék) az emberek Fehérvárra (= Székesfehérvár) járnak dolgozni.
Hagyományőrzés, kísérletek, megújulás
Magyarország politikai területe – megszakításokkal ugyan – mintegy ezer éven át, az I. világháborúig lényegében azonos volt a természetföldrajzi értelemben vett Kárpát-medencével. Az új államhatárokat a geográfusok is átmeneti állapotnak tekintették, és a földrajzi munkákban továbbra is a megszokott táj- és országrészneveket használták. Tanulmányaikban a megcsonkított ország tájrendszerét hagyományosan a Kárpát-medence nagy egységén belül értelmezték és írták le. A mára megszokott (de néhány szomszéd országban elfogadhatatlannak tartott) Kárpát-medence név is – több kísérlet eredményeként –az 1920-as évektől alakult ki (Kocsis K. et al. 2006). Időrendben néhány változat: Középduna-medence(1923), Magyar-medence (1929), Kárpátmedence (1932), Kárpáti-medence vagy Középdunai-medence (1932), végül a köznyelvben is általánossá vált Kárpát-medence (1947).
A tájnevek még a trianoni felosztást követő két-három évtizedben is megmaradtak a korábbi (Kárpát-medencei) szemlélettel kialakított tájbeosztáson belül. Jellemző a korszakra Prinz Gyula 1936-ból származó két térképe. Az egyik térképén még nem természetföldrajzi nagytájakat, hanem négy történeti országrészt jelöl meg a középkortól adatolható nevekkel.
A másik térképén megkísérli tizenöt általa javasolt természetföldrajzi nagytáj határainak szakmai szempontok szerinti elkülönítését. Ezek megnevezésére döntően mesterségesen alkotott, összetett alakokat használ (akkori helyesírással). Ennek eredményeként – a trianoni határokhoz semmiképpen sem kapcsolódó térképén – megjelennek a kifejező, a viszonyításokat segítő névformák, pl. Dél-Dunántúl (de nincs Észak- stb. Dunántúl), Közép Dunatáj, Aldunatáj. A Pannonföld név és történeti táj helyén négy nagytáj és az ötödiknek egy része osztozik. Az Alföld helyét – amelynek a neve eltűnik – három nagytáj és a negyediknek egy része foglalja el. A Felföldből két nagytáj lett, és feleleveníti a Mátraerdő alakot. A négy nagytájra osztott Erdélyben két esetben megmarad az Erdély név, illetve az előbbi ábrán nem is jelölt területre – a Mátraerdő és Biharerdő mintájára – bevezeti a Havaserdő nevet. Feltűnő, hogy a tájnevek között a Kárpátok semmilyen formában nem szerepel.
Az elemi és középiskolák, sőt a tanítóképző iskolák atlaszainak – a Kárpát-medencén belül elhelyezett – Magyarország hegy- és vízrajzát ábrázoló térképein a fenti Prinz-féle nagytájnevek egyike sem fordul elő, így ezek a mesterségesen kialakított alakok nem is mentek át a köztudatba. A Magyar Földrajzi Intézet által 1924-ben kiadott, Czakó István által tervezett Térképfüzet – amelyben finom vonallal jelzik a történelmi területet – a Kisalföld helyén egyszerűen az Alföld alakot hozza (fele részben átnyúlva Csehszlovákiába), az Alföld helyén a Nagy Magyar Alföld megírás olvasható a trianoni határokon belül, a Biharerdőt jórészt megfelelteti az Erdélyi Érchegység névvel. A Dunántúl név még nem szerepel, viszont határozottan megírja az Északnyugati Kárpátok, Északkeleti Kárpátok (ezen belül az Eperjes Tokaji hegysor), Keleti Kárpátok és a Déli Kárpátok neveket.
A tíz évvel későbbi középiskolai atlasz (Kogutowicz K. 1934) hegy- és vízrajzi térképe ugyanígy feltünteti az egykori országhatárokat a medencében és a Kárpátok gerincén, ám ez sem vesz át tudományos neveket: nagyobb tájnevei a Kis Alföld, a Nagy Alföld (megírása a Délvidéktől a román határon túl terjed) és az Erdélyi medence; a Dunántúl – akárcsak az Északnyugati- és az Északkeleti-Kárpátok – név nem szerepel, csak a jelentősebb hegységei, ugyanakkor kiemelt megírást kapott a Nyug. Beszkidek és a Keleti Beszkidek. A Kárpátok vonulatából csak a Keleti Kárpátok és a Déli Kárpátok vonulatokat nevezi meg, illetve megmaradt az Eperjes Tokaji-hg. megírás.
A világháború után Bulla Béla és Mendöl Tibor 1947-ben kiadott könyve – címének is megfelelően – Magyarország tájait még a Kárpát-medence (azaz inkább a történelmi Magyarország) részeként értelmezi, A részben országrésznevekből képzett tájnevek (Alföld, Kisalföld, összevontan a Dunántúl, Dráva–Száva-köze, Tengermellék, Északnyugati-Felvidék, Északkeleti-Felvidék, Erdély) csak emlékeztetnek a Prinz-féle térképen olvasható nevekre, de nem véletlen, hogy ennek a tájbeosztásnak a tankönyvi közlését nem engedélyezték (Faragó I. 2014). A könyvben szereplő tájbeosztás csak évtizedekkel később (in Kocsis K. et al. 2006) jelenhetett meg térképen.
Az 1948 utáni időszakban a politikai és ideológiai kényszer miatt a geográfusok térképeiken felhagytak a Kárpát-medencei szemlélettel, és még a honismereti kiadványok is gyakran csak az országhatáron belül értelmezték a tájakat. Ettől kezdve a tájföldrajzi munkákban a természetföldrajzi egységek kiterjedésének térképi ábrázolását évtizedeken keresztül gyakorlatilag kötelezően az országhatárok szabták meg. Az új neveket és az új tájbeosztást a tankönyveknek is át kellett venniük. E tekintetben fontos kivételt jelentett az Európa című egyetemi tankönyv (Marosi S. – Sárfalvi B.1975) természetföldrajzi kötete, amelyben Székely András a Kárpát-medencét egységként kezelte és tárgyalta. Az iskolai kiadványokban azonban pl. a Kisalföld név megírása továbbra is csak a magyar–csehszlovák határig terjedt, az egységes nagytáj Dunán túli része pedig minden szakmai alapot nélkülözve a Szlovák-alföld (1964) nevet kapta. A Gömör–Tornai-karszt név eltűnt a térképekről, annak magyarországi részére új név került: előbb az Aggteleki-hegység (1955), majd az Észak-borsodi-karszt (1959), végül az Aggteleki-karszt (1979) névváltozat honosodott meg (Faragó I. 2003). Azt, hogy ezek a nevek mennyire mesterkéltek és nem szerencsések, jelzi, hogy Aggtelek és környéke nem Borsodban van, hanem Aggtelek az egykori Gömör és Kishont, míg Jósvafő vidéke Abaúj-Torna vármegyében.
A politikai nyomás hatása látványosan nyilvánul meg a Bulla Béla (1962) szerkesztette térképen. A természetföldrajzi jellegeken alapuló tájszemlélet teljesen megváltozott, a tájbeosztás pedig szigorúan a trianoni határok közé szorult, hazánk Kárpát-medencei környezete az ábráról teljesen eltűnt, az ország tájrendszere így szigetként jelenik meg. Az 1947-es térkép hat nagytájnevéből csak kettő, az Alföld és a Kisalföld maradt meg. Az 1960-as évektől a Bulla-féle 6 nagytájnév lett meghatározó az egyetemi tankönyvekben és a közoktatásban, ennél fogva idővel olyan erősen beágyazódtak a köztudatba, hogy napjaink tömegkommunikációjában (pl. a napilapok híreiben, időjárás-jelentésben) is ezekkel találkozunk.
Új természetföldrajzi tájbeosztásra a Földrajztudományi Kutatóintézet keretében került sor, elsősorban Marosi Sándor és Somogyi Sándor munkájának köszönhetően, és ez az új tájbeosztás – kistájszintű részletes jellemzésekkel és térképekkel – a Magyarország kistájainak katasztere (Marosi S. – Somogyi S. 1990) című kiadványban vált országosan ismertté. Sajnos azonban Magyarország tágabb földrajzi környezetéből kiszakítva ebben a tájkataszterben is szigetszerű térképet kapott. Ezen a térképen is a Bulla-féle hat nagytáj szerepel, közülük két nagytáj azonban új névvel jelent meg: az Alpokalja a Nyugat-magyarországi-peremvidék része lett (bár az iskolában ezt az összetett névalakot nem használták), illetve az Észak-magyarországi-középhegység váltotta fel az Északi-középhegység elnevezést.
Kiemelendő, hogy ebben az időszakban lettek a magyar hivatalos neveket közreadó földrajzinév-tárak ebben az időszakban meghatározó források lettek. Ilyen volt a Magyarország földrajzinév-tára I. Fontosabb domborzati, táj- és víznevek című kötet (Földi E. 1971), amely a magyarországi nagytájneveket is tartalmazta. A kis alakú kiadvány a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Országos Földügyi és Térképészeti Hivatala keretében működő Földrajzinév-bizottság felülvizsgálata mellett, neves térképészek közreműködésével készült. A mű hazánk 715 legfontosabb nem államigazgatási és település jellegű földrajzi objektumát tartalmazta a használatra javasolt hivatalos névvel és névváltozatokkal. A kiadvány az objektumok azonosítását és földrajzi jellegét meghatározó adatokat, valamint magyar és angol nyelvű ismertetőt is tartalmazott, de sajnos akkor térképmelléklet nem tartozott hozzá, csak a későbbi javított, új kiadásához, amely a Kartográfiai Vállalat gondozásában jelent meg (Földi E. 1982).
A Kartográfiai Vállalat – amely gyakorlatilag az egyetlen, polgári felhasználású térképeket kiadó cég volt az 1980-as évek közepéig – a mindenkori alap- vagy kerettantervekben előírt földrajzi neveket használta az iskolák számára készített kiadványaiban (atlaszok, földgömbök), és a vállalat szerkesztőbizottságában ott ültek az Országos Pedagógiai Intézet képviselői is. Mind a Földrajzinév-bizottság, mind a Kartográfiai Vállalat szerkesztőbizottsága tisztában volt azzal, hogy a tudományos művek gyakran nehézkes, összetett földrajzinév-használata nem megy át a köztudatba, és ezekkel mintegy párhuzamosan élnek a köznyelvi alakok, amelyek megegyeznek a hivatalos nevek rövidebb, egyszerűbb alakjával, vagy azokhoz közel állnak. (A Földrajzinév-bizottság működéséről és szerepéről részletesebben l. Márton M. 2013.) Az iskolai atlaszok tehát csak részben követték a szaktudományos alapon kialakított tájrendszer nevezéktanát, másrészt a térképi megjelenítésük sem volt következetes. Jellemző példa erre az időszakra a Kartográfiai Vállalat által 1972-ben és 1986-ban kiadott Földrajzi atlasz a középiskolák számára című kiadvány (Földrajzi atlasz középiskolásoknak1972, 1986). Az 1972-es atlaszban a Magyarország domborzata és vizei oldalon az Alföld kezdőbetűje Jugoszláviában indul, de a megírás utolsó betűje már csak a Szovjetunió határáig tart. Az 1986-ban kiadott anyagban viszont a megírás már csak a magyarországi területre vonatkozik. Az 1972-es kiadású atlaszban a Kisalföld neve szigorúan az államhatáron belül van, északi folytatása a Szlovák-alföld; az 1986-os kiadásban már ugyan elhagyták a Szlovák-alföld alakot, de a Kisalföld továbbra is maradt a magyar államhatárokon belül. Az Alpokalja megírása helyesen Ausztriából indul, a Dunántúli-dombság (még nem dombvidék!), a Dunántúli-középhegység és az Északi-középhegység elhelyezése korrekt. Az utóbbin belül 1972-ben az összesen húsz évig élő Észak-borsodi-karszt megírás olvasható, amelyet az 1986-os kiadásban már az Aggteleki-karszt elnevezés váltott fel. A Zempléni-hegység név mind a két kiadásban szerepel és átnyúlik Szlovákia területére.
Az 1980-as évek végétől a szakemberek egyre inkább visszatértek ahhoz a szemlélethez, hogy a mai Magyarország természetföldrajzi leírását a Kárpát-medence integráns tagjaként kell értelmezni, a Kárpát-medencét pedig Közép-Európa részeként. Hajdú-Moharos József és Hevesi Attila 1997-ben közzétett tájbeosztása szemléletében teljesen szakított az elszigetelt beosztással: Magyarországot ismét egy tágabb, még a Kárpátokon is túli földrajzi környezetben helyezte el úgy, hogy a Kárpát-medence tágabb környezetét, az ún. Kárpát–Pannon-térséget húsz nagytájra osztotta, az addig elfogadott a tájhatárokat pedig – a szomszéd országok tájtagolását is figyelembe véve – részben módosította. A felosztáson kívül a tájak elnevezésében is újításokat javasolt, hogy a nevek segítsék a térbeli tájékozódást. Névhasználatában felfrissített korábbi tájneveket (pl. Nagyalföld, Biharerdő), és új, szakszerűbb – nem egyszer összetettebb – elnevezéseket is alkotott (pl. Észak-alföldi-hordaléklejtő, Dél-erdélyi-medencesor, Kárpátkanyari-Szubkárpátok). Bevezette a Tokaji-hegység nevet az Eperjes–Tokaji-hegyvidék magyarországi részére a korábban használt Sátor-hegység (1930-as évek) és a most is elterjedten használt, elsőként a Kartográfiai Vállalat 1959-es világatlaszában feltűnt Zempléni-hegység helyett.
Faragó Imre (2015) egyetemi jegyzetében közölt térképén a valamivel még tágabb értelemben vett Kárpát-térség tájbeosztásának részeként értelmezi a mai Magyarország nagytájait. Megtartja a hagyományosan hat nagytájat, de a neveknél visszatér régiesebb alakokhoz: Alpokalja, Kisalföld, Bakonyerdő(a Dunántúli-középhegység helyett), Dél-Dunántúl (a Dunántúli-dombság helyett), Alföld, illetve az akkoriban már elfogadottnak tekintett Északi-középhegység helyett feleleveníti az Északnyugati-Kárpátok részeként a már archaikusnak tekinthető Mátraerdő nevet. (Megjegyzendő, hogy a Bakonyerdő és a Mátraerdő név nem jelent meg a közoktatásban.)
A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának Földrajztudományi Intézete 2018-ban jelentette meg magyar és angol nyelven Magyarország Nemzeti Atlaszának Természeti környezet című kötetét (Kocsis K. et al. 2018), amelyben előszavában Kocsis Károly két lényeges fogalmi meghatározást is közöl, élesen megkülönbözteti a Kárpát-medence és a Pannon-medence fogalmát: a Kárpát-medence a történeti-kulturális haza fogalmát, a történelmi államterületet jelenti, míg a Pannon-medence földtudományi, természeti fogalom, és az Alpok, a Kárpátok, valamint a Dinaridák közötti tényleges medencét jelöli.
Az új nemzeti atlasz kötete rendezi a különböző szintű tájak hierarchiáját, és megállapítja a természetföldrajzi egységek kiterjedését. Magyarország tájbeosztását az eddigieknél tágabb földrajzi térben, sőt terekben helyezi el az államhatároktól függetlenül. A legnagyobb egység a Kárpát–Pannon-térség, amelyen belül először három tájrendszert azonosít: Eurázsiai-hegységrendszer, Variszkuszi-hegységrendszer, Kelet-európai-tábla, majd részletesebben a nagytájak, nagytájrészletek és középtájak rendszerét közli. Végül a mai magyar államhatárhoz igazodóan mutatja be a nagytájrészleteket – Alpokalja, Kisalföld, Dunántúli-középhegység, Dunántúli-dombvidék, Belső-Északnyugati-Kárpátok(ennek része az Északi-középhegység), Alföld – és az ezeken belüli kisebb tájegységeket.
A Magyarország Nemzeti Atlaszában használt nevek és a következetesen felépített hierarchiaszintek minden bizonnyal hosszú ideig alapműként fognak szolgálni a kutatók és talán az oktatók számára is, beleértve a két – többségében angol – tanítási nyelvű iskolák földrajztanárait is. Mégis nagyon valószínű, hogy az utóbbi évtizedekben korszerű szakmai szemlélettel, Kárpát-medencei és azon túli kitekintéssel kialakított, az európai tájbeosztásba illeszkedő tájrendszer és annak néhány neve az általános és középfokú oktatásban nehezen fog meggyökeresedni – annak ellenére, hogy „a rendszer megvilágítása kiváló alkalmat nyújt az egész Kárpát-térségben történő gondolkodás fejlesztéséhez” (Csorba P. 2020 p. 8.). Bár Makádi M. (2020) jogosan állapítja meg, hogy a „most aktuális tantervi változások következményeként átdolgozandó tankönyvekben, atlaszokban szükséges az új tájbeosztást és a megváltozott nevezéktant következetesen érvényesíteni” (p. 40.), sajnos mégis nehéz elvárni, hogy a napi életben különösen az új, mesterségesen formált, bonyolultabb alakok hamar elfogadottak legyenek és felváltsák a köztudatba mélyen beágyazott elnevezéseket és még inkább a tájhierarchiai rendet. Nem meglepő, hogy a tankönyvek írói és az iskolai atlaszok szerkesztői fenntartással viszonyulnak a tudományos alapra helyezett tájbeosztások és azok megnevezései bevezetéséhez.
A fentieknek „megfelelően” a legfrissebb iskolai földrajzi atlasz (Földrajzi atlasz középiskolásoknak 2018, Középiskolai földrajzi atlasz 2022) sem követi az új tájneveket, és megírásuk tipográfiája sem tükrözi a szaktudományosan kialakított tájrendszer hierarchiáját – ez utóbbit valószínűleg nem is célszerű elvárni. A Kárpát-medence domborzata c. térkép Magyarországon megtartja a hat évtizedes Bulla-féle, hagyományossá vált neveket: Alföld, Kisalföld (természetesen mindkettő a határon túli részekre is kiterjed), Alpokalja, Dunántúli-dombság (nem dombvidék!), Dunántúli-középhegység, Északi-középhegység (nem érzékeltetve, hogy ez az Északnyugati-Kárpátok része). Újszerű, hogy megjelenik a szakkiadványokban régóta használt Eperjes–Tokaji-hegység és annak részeként – csak a magyar országhatáron belül – a Zempléni-hegység. A Kárpátok négy nagy vonulatát megnevezi az atlasz a tájbeosztási forma szerint, illetve a hagyományos és történelmi országrészeket a megírás tipográfiájával is kiemeli: Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, továbbá Őrvidék (Burgenland).
Ugyanakkor Magyarország Nemzeti Atlaszának magyar és egyidejű angol nyelvű kiadása iránytű lehet azok számára, akik hazai vagy külföldi szaktudományos kiadványokban közölnek írásokat Magyarország és tágabb környezete földrajzáról.
