Göőz Lajos professor emeritus a földrajztudománnyal a híres sárospataki Református Kollégiumban eltöltött évei során jegyezte el magát. Első tanári diplomáját az 1950-es évek elején a rövid életű budapesti Pedagógiai Főiskolán szerezte, majd Budapesten földrajztanárként helyezkedett el, és újabb okleveleket szerzett. E képzettségeit hasznosítva másfél évtizeden át rész vett a hazai kőolaj- és földgázkutatásban. 1973-ban tért vissza az oktatásba az akkor frissen alapított nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola Földrajz tanszékének docenseként. Évtizedeken át nevelte és tanította földrajztanárok több nemzedékét, miközben tovább folytatta kutatói és tudományszervezési munkásságát; ez utóbbiak terén sokoldalú tevékenységéből kiemelendő a csillagászati ismeretek terjesztése és a megújuló energiák, különösen a geotermikus energia hasznosítására irányuló kutatómunkája, amellyel kapcsolatos eredményeit számos nemzetközi konferencián összegezte, tanulmányokban ismertette és külföldi vendégoktatóként, illetve nemzetközi szakértőként is kamatoztatta. A munkásságáért szakmai elismerésekben és magas rangú állami kitüntetésben is részesült tudós tanár századik születésnapja felé közeledve is aktív tagja a földtudományok közéletének, konferenciák résztvevője, tanulmányokat ír, és ma is kérnek tőle szaktanácsokat. Fordulatos életének egyes állomásairól, többek között a földrajzoktatással kapcsolatos emlékeiről egy interjú keretében kérdeztük.
_______________________________________________________________________________________________
Professzor Úr! Önéletírásában az olvasható, hogy gyerekkorában egy kis faluban élt, ahol még villany sem volt, és falusi tehetségkutatások következtében került tíz éves korában Sárospatakra internátusba. Melyik volt ez a kis falu? Hogyan is történt ez a bizonyos „tehetségkutatás”?
Édesapám családja kassai, édesanyámé nagyvázsonyi sváb eredetű. Én Ózdon születtem. Gyermekkoromban az Aggteleki-karszt közelében fekvő Ragály községben éltünk, ott jártam elemi iskolába. A helyi tanító úr a Sárospataki Református Kollégium által a falusi fiatalok körében végzett népi tehetségkutató és tehetségmentő mozgalom felhívására javasolt engem is kollégistának. Ennek a mozgalomnak a fő szervezője Harsányi István magyar–latin szakos tanár úr volt. Sárospatakon a behívott gyerekeket modern pedagógiai módszerekkel vizsgálták, a kreativitást, a rátermettséget, a szociális készségeket és az intelligenciát mérték. Engem felvettek, így kerültem Patakon az ún. „kis internátusba”, ahol kb. húszan voltunk egy szobában. Sok híres iskolatársam volt, köztük például Pécsi Sándor, a későbbi híres Kossuth-díjas színész.
A meghatározó sárospataki évekről sokat írtak az Önt méltató írásokban. A sokoldalú pataki iskolában ki és mi indította el a természettudományok, és azon belül a földrajz felé? Hogyan fogalmazná meg, mi az, amit a „pataki szellemből”, a „pataki erényekből” a ma iskoláinak és a ma diákjainak is jó lenne átvenni?
Pályámat meghatározó tanáraim közül sokakra szívesen emlékszem vissza, különösen osztályfőnökünkre, Jakob Károly tanár úrra, aki a Kollégium ún. Régiségtárának, azaz múzeumának volt a vezetője, így alaposan megismerhettem a természettudományi gyűjteményt, a földtudományokat pedig földrajztanárom, az Erdélyből származó Egey Antal szerettette meg velem. A földrajz tanítása terepbejárással kezdődött, a nyári melegben felmentünk a Sárospatakot övező hegyekbe, ahol a tanár úr ezeknek a hegyeknek a kialakulását, kőzettani-ásványtani összetételét már az első alkalommal részletesen ismertette. Ez nagy hatással volt rám, de szinte minden tanuló érdeklődésére. És én nagyon szerettem olvasni is, az egész osztályunkban talán én olvastam a legtöbbet, több könyvet vettem ki a könyvtárból, mint ahány nap van a tanévben… A tanórákon is nagyon aktív voltam, ennek sokat köszönhettem, de bevallom, egyes kötelező tárgyak nem voltak éppen az erősségeim.
A pataki szellem nagy hatással volt rám és egész életem során végigkísért. A kollégium híres volt a demokratikus szellemiségéről, ahol nagy súlyt helyeztek a klasszikus műveltségre, a nyelvi képzésre és a hazafias nevelésre, általában is sokoldalú érdeklődést ültettek be a diákság gondolatvilágába. Minden percünk be volt osztva, nagyok voltak a követelmények, ehhez jó oktatási feltételek – kémiaterem, fizikaterem stb. – is rendelkezésre álltak. Érdekesség, hogy a Kollégium saját kórházzal is rendelkezett, én is feküdtem benne, mert Harsányi tanár úr egyszer attól tartott, hogy szamárköhögésem van.
A tanulók zöme hozzám hasonlóan szegény diák volt, de voltak köztünk gazdag családok gyermekei is, például padtársam Wenckheim Keresztély, a híres békési grófi család sarja volt. A légkör liberális volt, a szónak nem mai, hanem klasszikus értelmében. Jól mutatja ezt, hogy az akkori kormányzat szellemétől eltérő politikai felfogások képviselőit is meghívták előadásokat tartani, például az ún. Magyar Élet népi mozgalom legjelentősebb képviselőit, köztük Veres Pétert, de Móricz Zsigmond is beszélgetett a diákokkal. Az is jellemző, hogy bár már kirobbant a világháború, de a Kollégiumba még érkeztek Angliából is diáktársak.
Élete nagyrészt összefonódott a tanárképző főiskolákkal, hiszen 1947–1950 között a budapesti Pedagógiai Főiskolán tanult, 1973-tól pedig nyugdíjazásáig a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tanított. Mint közismert, a 2000-es évek elején az összes magyarországi tanárképző főiskolát megszüntették. Hogyan ítéli meg immár több évtized távlatából a tanárképző főiskolák szerepét?
Mindenáron tovább akartam tanulni, vonzott a tanári pálya, és adódott is rá lehetőség, hogy az akkor újonnan megalakult budapesti tanárképző főiskolára jelentkezzek. Akkoriban magával ragadott a népi kollégiumok eszméje, népi kollégistaként a Gellérthegyen lévő NÉKOSZ kollégiumba kerültem. Kb. százan költöztünk be egy kiürült villába, ahol is kezdetnek 100 szalmazsákot kellett megtömni, hogy a kapott katonai vaságyakon aludni tudjunk… A lányok külön egy másik épületben a közelünkben kaptak ugyanilyen elhelyezést; ott lakott a későbbi feleségem is. Földrajz-biológia szakra jártam, a főiskolán nagyon színvonalas képzés volt, a fizikát pl. Öveges József tanította, a földrajzot Szabó László tanár úr. Nekünk ugyanazt és ugyanannyit kellett megtanulnunk, mint az egyetemistáknak, emellett az oktatásmódszertani ismereteket illetően is nagyon magas színvonalú képzést kaptunk. A tanárképzés egyik legfontosabb feladatának mindig is azt tartottam, hogy tanítsa meg a hallgatókat önállóan gondolkozni, tanítsa meg az érvek és ellenérvek mérlegelésére, az optimális felhasználás lelehetőségeinek kiválasztására pl. egy természetvédelmi vagy egy energetikai probléma megoldásakor. Úgy vélem erre a szerepre a tanárképző főiskolák nagyon alkalmasak voltak, mi legalábbis ennek a megvalósítására törekedtünk Nyíregyházán.
Középiskolai tanári diplomát is szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem földrajz szakának elvégzésével. Kire, mely tanáraira, professzoraira emlékszik vissza a legjobb szívvel? Hogyan folytatódott ezt követően a pályafutása?
Valóban, egyetemi tanulmányokat is végeztem az ötvenes években az ELTE TTK-n, ahol a földrajz mellett geológiai tárgyakat is hallgattam. A földrajzi szakterületen sok nagyon kedves tanárom volt pl. Leél-Őssy Sándor, Irmédi-Molnár László vagy éppen Mendöl Tibor; ha mégis ki kell emelnem valakit, akkor az Bulla Béla, aki inkább a hagyományos előadói típust képviselte, de nagyon alapos előadásokat tartott, részletesen ismertetett minden természetföldrajzi jelenséget, az elmondottakat sok táblarajzzal illusztrálta, magyarázta, ráadásul jelentős nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkezett. A másik kedves oktatóm Láng Sándor volt, aki ugyancsak nagy tudással rendelkezett, szintén szerette használni a táblát; jellemzően inkább sokféle irányba szétágazó előadásokat tartott, és igyekezett jól irányzott kérdésekkel a hallgatókat is bevonni, aktivitást várt el tőlük.
Az egyetem elvégzése után fordulat állt be az életemben. Már korábban a barátom, Szegő Laci révén bekerültem egy baráti társaságba, amelynek tagja volt Kertai György, a nemzetközileg is híres kőolaj-geológus, aki még a háború előtt a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaságnál kezdte el pályafutását. Mivel az energetikai kérdések már főiskolai tanulmányaim során is foglalkoztattak, alkalmam volt ezekről vele sokat beszélgetni. Szakdolgozatom a szénhidrogének feltárásának, hasznosításának perspektíváival foglalkozott, ebben nagyon sokat segített, sőt olyan feladatot is adott, hogy földrajzos szemmel tervezzem meg egy Adria felől érkező kőolajvezeték kialakításának optimális nyomvonalát. Mindezek ahhoz vezettek, hogy javaslatára a hatvanas évek legelején a Geofizikai Kutató Vállalatnál helyezkedtem el, kezdetben mint „számoló” (azaz a geofizikai adatok elemzője), majd később mint kutatócsoport-vezető. Tizenhárom évet töltöttem el vállalatnál, számos olajkutató fúrásban vettem részt, és persze jártasságra tettem szert az energetika kérdésköreiben.
Közel 15 éven át dolgozott az iparban, elsősorban a kőolaj- és földgáziparban. Hogyan került sor az újabb fordulatra? És hogyan tudta ennek a 15 évnek a tapasztalatait később a tanárképzésben hasznosítani?
A terepi munka minden szépsége és érdekessége ellenére nagy terheket jelentett, rengeteg időt vont el a családtól, ezért örömmel fogadtam a kiváló erdélyi származású geológus, Meisel János – aki akkor az Oktatási Minisztérium Egyetemi Főosztályának vezetője volt – ajánlatát, hogy menjek el tanítani, ugyanis akkor alapították meg a nyíregyházi tanárképző főiskolát és szakember oktatókat kerestek. Nyíregyháza számomra szimpatikus helyszín volt, mert sokat dolgoztam Északkelet-Magyarországon, mint szénhidrogén-kutató, különösen a Nyírségben, több kutatási tervet készítettem, tehát jól ismertem a várost és környékét. Így lettem újra tanár, mégpedig főiskolai oktató.
Az ipari kutatásban töltött évek számomra egy rendkívül örömteli és tanulságos időszakot jelentettek, amelynek tapasztalatait kitűnően tudtam hasznosítani. Egyrészt megismertem a terepi kutatás csínját-bínját annak az összes buktatójával együtt (a mocsaras kis-balatoni fúrások pl. sok gondot okoztak), másrészt alapvető meggyőződésemmé vált, hogy a természeti erőforrások meghatározók bolygónkon, ezért ismeretük a leendő földrajztanárok képzésében kiemelkedő fontosságú. Oktatómunkámban igyekeztem ezt a sokoldalú témát mindig kiemelni, a napsugárzás jelentőségétől kezdve a szél- és vízenergián át a geotermikus energia megismertetéséig. Az energetikai problémák az oktatásba beépítve gondolkozásra késztetik a hallgatókat, álláspontokat kell összehasonlítani, ütköztetni, foglalkozni kell a technológia kérdései mellett a gazdaságosság kérdéseivel is; alaposan végig kell gondolni és elemezni, az energetika terén mit és miért alkalmazok, illetve hogy egyáltalán mit lehet alkalmazni. A mélyfúrásokkal kapcsolatos tapasztalataim alapján különösen nagyra tartom a geotermia jövőjét, a földhő hasznosításának lehetőségeit, hiszen a Föld belső hője gyakorlatilag kimeríthetetlen energiaforrás, csak az a nagy feladat, hogy miként lehet azt a leggazdaságosabban kitermelni és hasznosítani. Nagyon fontos az a cirkuláló közeg, amely lényegében a Föld mélyének a hőjét a felszínre „szállítja”, de nagy kérdés, mi legyen ennek az anyaga? E téren állítólag már vannak az USA-ban – titkosnak nyilvánított kutatási eredményekhez fűződő – szabadalmak; reméljük, idővel mód lesz majd ezeket alkalmazni. Még megemlítem, hogy nemzetközi szakmai konferenciákon szoros kapcsolat alakult ki a Wolverhamptoni Egyetemmel, amelynek szenátusa 3 évre „visiting professor” megbízással tisztelt meg a geotermia témakörében.
Fiatal tanársegéd voltam, amikor tanszékünk oktatóit teljes létszámban meghívta a Bessenyei György Főiskola Földrajz Tanszéke egy tapasztalatcserére. Soha nem fogom elfelejteni azt a szeretetteljes fogadtatást, amiben ott részünk volt, és a kapcsolat, valamint a tisztelet a nyíregyházi kollégák iránt a mai napig fennmaradt. Minek köszönhető, hogy ott Nyíregyházán egy ilyen kitűnő tanári kollektíva alakulhatott ki?
A megalakult új főiskola Földrajz tanszékének vezetésére a Szegedről „átkerült” Frisnyák Sándor kérték fel, az ő személyiségének köszönhetően olyan légkört sikerült megteremteni, ami teljes lehetőséget adott az oktatók számára alkotótevékenységük kibontakoztatására. A tanszéknek hamar kialakult egy országosan elismert „profilja”, ez volt a történeti földrajz, de emellett ki-ki foglalkozhatott saját érdeklődésének megfelelő kutatási területekkel is. Az én eseteben akkor ez még nem igazán az energetika volt, hanem csillagászat lett, tekintettel arra, hogy annak oktatása az én feladatom volt, és…
Bocsánat, hogy itt közbevágok, de mivel a GeoMetodika mostani számát egy érdekes űrkutatási tanulmánnyal tisztelte meg, amúgy is kérdezni szerettem volna, hogy mikor fordult érdeklődése a világűr, és tágabb értelemben a csillagászat felé? Milyen lehetőségek nyíltak a csillagászat művelésére Nyíregyházán? Hogyan látja az űrkutatás közeljövőjét?
Már gyermekkoromban nagyon szerettem a csillagászatot, de érdeklődésem igazán akkor fordult e tudomány felé, amikor Nyíregyházára kerültem és – mint mondtam – megbíztak a csillagászati földrajz tantárgy tanításával. A tanítás sikere érdekében megterveztem egy csillagvizsgálót, amelyről az akkori idők neves és vezető csillagásza, Kulin György rendkívül nagy elismeréssel írt a Csillagászati évkönyvben. Az ő segítségével kutatási programokat állítottunk össze, jó viszonyban voltunk a debreceni Napfizikai Obszervatóriummal és felvettük a kapcsolatot napkutatással foglalkozó angliai testvérintézménnyel is, amit sikeres együttműködés követett. Óriási lökést adott, hogy az oktatást irányító minisztérium Egyetemi főosztálya felhívott és tájékoztatott, hogy van anyagi keret egy planetárium költségeinek a fedezésére, és érdeklődtek, létre tudnánk-e hozni ezt az új főiskolán? Természetesen örömmel vállaltuk, és a sok intézmény segítségével (a vetítőgömböket pl. az akkori néphadsereg műhelyében Nyírteleken készítették el) elkészült kis planetárium nemcsak az oktatás színvonalát növelte, hanem a közművelésben, a tudományos ismeretterjesztésben is jelentős szerepet játszott.
Az érdeklődésem az űr iránt azóta is folyamatos. Az űrhasznosítás kérdésköre, beleértve az űrgeológiát is, egy új tudományág, korábban nemigen foglalkoztak vele, a közgazdasági könyvek is alig érintik. Nyilván a fiatal nemzedékre vár a csillagász, földtudós, közgazdász és egyéb szakemberek által kidolgozott elméletek igazolása és különösen azok gyakorlati hasznosítása az űrbányászat, az űrgeodézia és még számos egyéb szakág terén. Igyekszem követni az új kutatási eredményeket és érdeklődéssel várom a hasznosítási tervek megvalósulását.
Visszatérve egy már érintett témára, Professzor Úrról közismert, hogy a kedvenc kutatási területe az energetika, elsősorban a megújuló energiák, és különösen a geotermikus energia kérdésköre. Az is közismert, hogy e terület jelenéről és főleg jövőjéről hatalmas – nem kis mértékben politikailag is motivált – viták folynak világszerte. 2007-ben nagysikerű könyve jelent meg „Energetika jövőidőben” címmel. Érvényesek-e még az akkor leírtak? Hogyan látja sok-sok év tapasztalatával a megújuló energiák, és azon belül a geotermikus energia helyzetét, jövőjét ma?
Az iparban töltött éveimet követően természetesen a nyíregyházi évek alatt is foglalkoztam energetikai kérdésekkel, sőt kutatásokat végeztem; volt olyan perspektivikus gázmező, amire én hívtam fel a figyelmet. De az igazán izgalmas kérdés a megújuló energiák hasznosítása, illetve annak fejlesztése, ami az egész világon az érdeklődés előterébe került. Sokan nagy jövőt látnak benne, mások hajlamosak ezek jelentőségét túlértékelni, mint például a biomassza tekintetében. Vagy utalhatok a szélenergia problémáira is: amellett, hogy a szélturbinák tagadhatatlanul csúfítják a környezet, problémát jelent nagy a beruházásigény, és főleg hogy a meteorológiai helyzettől függően ingadozó a teljesítmény, amelyek miatt a hasznosítás eléggé kiszámíthatatlan. De még a Nap energetikai hasznosítása sem egy diadalmenet, mert bár a magyarországi villamosenergiai kutatóintézet sok fejlett államot megelőzött ebben a kutatási témában, a gyakorlati kivitelezés terén már nem ez volt a helyzet, a napelemeket gyártó magyar cég bizony csődbe ment…
A magam részéről az elsők között jelentettem meg magyar nyelven egy összefoglaló könyvet a megújuló energiák jövőjét illetően, amelynek elvi megállapításai – úgy érzem – alapjában véve ma is helytállók, bár érthetően sok a bizonytalanság, és a technikai fejlődés nyilván túlhaladta a gyakorlati megoldásokat.
A legújabb amerikai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy megújuló energiák közül a geotermikus energia az egyik leghasznosabb, hiszen – ahogy már említettem – folyamatosan biztosít energiát, amit a földfizikai folyamatok állandóan újratermelnek. Nálunk az Alföldön – pl. Kondoros környékén – nagyon könnyű hozzájutni 100 °C-t meghaladó hőmérsékletű rétegvizekhez. Szegeden pedig egy külön városrészt is kijelöltek a geotermia hasznosítására, ahol ennek gazdaságossága nem kétséges. Érdeklődésem e téren a geológusként töltött időszakomra vezethető vissza, már nyíregyházi oktatóként is sokszor megkerestek, hogy adjak szakvéleményt, tanácsot a geotermikus energia hasznosításának lehetőségeire. Az a baj, hogy ebben is van kockázat, például hogy mennyi a víz áll rendelkezésre, meddig elég, vagy hogy milyen környezeti hatása van a kitermelésnek, problémák lehetnek a víz visszasajtolásával, illetve visszaengedésével is. Mindezek miatt a geotermikus energia hasznosítása még nem ért el olyan átütő sikert, mint amit a lehetőségei kínálnak. Ezzel együtt nagy örömet okozott nekem, hogy a megújuló energiaforrások, különösen a geotermikus energia tudományos vizsgálatával foglalkozó, több évtizeden át végzett kutatásaim elismeréseként a 2023. augusztus 20-i nemzeti ünnepen a köztársasági elnök asszonytól átvehettem a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést.
Sok minden érdekelne még, de engedje meg, hogy végezetül közös nagy szerelmünkről, Kínáról kérdezzek. Hogyan került kapcsolatba Kínával, kínaiakkal? Milyen szakmai és emberi kapcsolatai keletkeztek az évtizedek során? Hogyan látja Kína jövőjét és a világban betöltött szerepét?
Kínaiakkal először mint diáktársakkal kerültem kapcsolatba. A múlt század ötvenes éveinek elején, a Kínai Népköztársaság kikiáltása után a két szocialista ország együttműködése keretében a kínai állam diákokat küldött Magyarországra különböző szakterületeken. Kezdetben a VII. kerületi Kürt utcában egy volt garniszállót alakítottak át kollégiummá a kínai diákok számára. Ők magyarul tanultak és egyetemre jártak, és mind diáktársakkal alakult ki az első barátság, amely megmaradt. Érdekesség, hogy ezeknek a diákoknak egy része később magas szintre jutott, többen közülük később a budapesti kínai nagykövetségen szolgáltak, diplomáciai vezetők lettek, még nagykövetek is. Ez a baráti kapcsolat a két ország közötti hullámzó politikai kapcsolatok miatt néha kényszerűen csökkent érdeklődésűvé vált, hiszen a kormányok sem támogatták a szorosabb magyar-kínai kapcsolatokat. Akkoriban a magánmeghívások során a belügyiek lefényképeztek bennünket, nyilvántartásba vettek, javasolták a kapcsolatok megszakítását is, de később ez szerencsére megszűnt. Ahogy Kínában is változott a helyzet, a szoros baráti kapcsolatok folytatódhattak, sőt abban a szerencsében volt részem, hogy lehetőségem volt több alkalommal hivatalos gazdasági tervek előterjesztésével kínai meghívásoknak eleget tenni. Többek között – kínai kollégákkal együttműködve – elkészítettük egy Pekingtől délre lévő területrészre egy fürdőváros tervezetét, ami geotermikus energiára épült volna. Bár a tárgyalás nem volt sikertelen, sajnos a projekt mégsem valósult meg. Közben néhány kínai barátunk Budapesten telepedett le, velük is szoros baráti kapcsolatot tartottam. Összességében azt tudom mondani, hogy véleményem szerint Magyarország számára rendkívül hasznos és előnyös lenne Kínával a gazdasági, ipari-kereskedelmi, üzleti és főleg idegenforgalmi kapcsolatokat nemcsak fenntartani, hanem továbbfejleszteni.
Kedves Professzor Úr, köszönöm a beszélgetést, amit itt most lezárunk, bár nyilván még rengeteg érdekes témát meg tudnánk beszélni. Külön köszönet azért, hogy folyóiratunkat megtisztelte az űrkutatással kapcsolatos gondolatainak összegzésével. Csodálattal adózunk annak, hogy ilyen magas életkorban is aktívan bekapcsolódik a tudomány vérkeringésébe, és szívből kívánjuk, hogy ez még sokáig így legyen!
