Laikus számára már a cím is zavarba ejtő, meghökkentő lehet. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keres egy szabadulószoba a múzeumban?! Hogyan lehet a tanulás (horribile dictu a földrajztanulás) élményalapú?! Alapvetően a szabadulószobát nem a múzeumokhoz, a tanulás-tanítást pedig nem az élményekhez kapcsoljuk, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy ezek – legalábbis véleményem szerint – mind összetartoznak. Erre igyekszem itt most választ adni.
A következő kérdésekre keresem a válaszokat:
- Miért érdemes élményalapúan tanítani és tanulni?
- Mi a szerepe a múzeumoknak az oktatásban?
- Hogyan lehet a múzeum élményszerzés helyszíne is?
- Mi a szabadulószoba?
- Milyen a múzeumi szabadulószoba?
- Hogyan működik a szabadulószoba a Magyar Földrajzi Múzeumban?
- És végül mit tehetünk mi a földrajztanítás érdekében?
Miért érdemes élményalapúan tanítani és tanulni?
A fenti kérdésre elég adekvát a válasz: miért ne? Mi lehet jobb tanítási-tanulási módszer ennél? Mert mit is jelent az élmény? Egy olyan cselekvés, amely közben jól érzem magam, még jobb esetben flowban vagyok, azaz észrevétlenül telik az idő. Ha megkérdeznénk egy diákot, hogyan szeret jobban tanulni: a tankönyvet olvasva és magolni, vagy inkább élményeken keresztül, akkor a válasz egyértelmű. És megfordítva, akkor is egyértelmű a válasz, ha egy tanárt kérdezünk meg ugyanerről, hogyan szeret(ne) tanítani: 45 percen keresztül előadást tartva egy osztálynyi diáknak (akiknek kb. fele csak testben van jelen), vagy élményeken keresztül. Magától értetődő, hogy ez a kérdés ennél jóval bonyolultabb, de jó lenne, ha a tendencia egyre inkább az lenne, hogy a nagyívű előadások helyett az élményalapú vagy játékos tanítás-tanulás felé haladnánk, mert akkor mind a diák, mind a tanár sokkal szívesebben járna iskolába. Félreértés, hogy aki ilyen módszereket használ, az csak szórakozik, és nem tesz semmi hasznosat, szó sincs róla, épp ellenkezőleg! Aki kipróbálta már, az tudja, hogy egy-egy ilyen módszerre épülő feladat kidolgozásához mennyi idő és energia kell, hogy hatékonyan tudjon működni. Sok munka, viszont nagyon megéri, s tapasztalatból mondom, hogy számtalan előnye van a tantárgy és a tanulás megkedvelésétől kezdve a készségfejlesztésen át egészen addig, hogy az ismeretek is tartósabban maradnak meg a fejekben. Ha pedig egy fiatal megkedveli a tantárgyat, akkor szabadidejében is foglalkozni fog vele. Ha megszereti magát a tanulást, akkor mindent könnyebben fog megtanulni. Közben fejlődnek a készségei, aminek felnőttkorában is hasznát veszi, akárcsak az iskolában megszerzett ismereteinek. Ergo, minden kedves kollégát biztatok arra, hogy minél többször válassza az élményalapú tanítási módszereket. Hogy melyek ezek? Egyik lehetőség az, hogy elvisszük múzeumokba a diákokat!
Mi a múzeumok szerepe az oktatásban?
Vigyük a diákokat múzeumba, mert van, vagy legalábbis lenne szerepe az oktatásban, nem véletlenül vannak múzeumpedagógusok sem. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a fiatalok (beleértve talán még a középkorúakat is) nem szívesen járnak múzeumokba, már a szó hallatán is lefelé görbül a szájuk, s előre panaszkodnak, ha oda „kell” menni, mert számukra a múzeum egy százéves épület, régi cuccokkal, ahova az „öregek” járnak. Szerencsére az utóbbi években egyre több múzeum modernizálódik, ellenben a közoktatásba még kevésbé gyűrűzött be az, hogy a pedagógusok elvinnék a diákokat múzeumokba. Én a magam részéről törvényileg is kötelezném az iskolákat, hogy tanévenként legalább egy nap legyen úgynevezett „múzeumi nap”, amikor kötelező az osztályoknak akármelyik múzeumba ellátogatni. Mert ekkor meg tudnák tapasztalni, hogy milyen klassz, menő hely is egy múzeum, s ezután máskor is mennének akár osztállyal, akár családdal.
A múzeumoknak szerintem egyfajta oktatást segítő, kiegészítő szerepük van. Olyan helyek, ahol jobban el lehet mélyülni az adott témában; ahol szakértő (legyen ez muzeológus vagy múzeumpedagógus) segítségével lehet szert tenni új tudásra; ahol ugyanazt, de másként (például élményalapúan) lehet tanulni. Ahogy egy film, egy színdarab, úgy egy kiállítás megtekintése is bővíti az ismereteinket, különösen akkor, ha egy múzeumpedagógus segít ezt befogadni.
Hogyan lehet a múzeum élményszerzés helyszíne is?
Ahogy fentebb kifejtettem, hiszem, hogy az élményalapú tanítás a legcélravezetőbb tanulási technika. Szintén leírtam, hogy szerintem a múzeumoknak van szerepük az oktatásban. Akkor már csak az a kérdés, hogyan lehet ezt a kettőt összekapcsolni. Kezdem azzal, hogy hogyan nem lehet. A tanár kitalálja, hogy elviszi az osztályát egy múzeumba, előtte nem vezeti fel a látogatást, ott helyben csak annyit mond, hogy „Nézzétek meg a kiállítást!”, majd a végén hazamennek, utána egy szó sem esik az egészről. Gondolom, mindenki érzi, hogy ez a legamatőrebb megoldás (mégis sokan alkalmazzák). Egy fokkal jobb, ha legalább már egy tárlatvezetést igényelnek, viszont saját tapasztalatom az, hogy ezek a tárlatvezetések döntő részben hosszúak és unalmasak, ahol egy nagytudású múzeumi dolgozó mesél a kiállítás anyagáról, közben a diákok egyre inkább lemaradnak, neveltetésüknek megfelelően ásítoznak vagy rosszalkodnak. (Tisztelet a kivételnek, mert vannak kifejezetten diákbarát, kiváló tárlatvezetések is.)
A legjobb szerintem a következő: a pedagógus saját maga vagy a diákjaival közösen kiválasztja, melyik múzeumba szeretnének elmenni és melyik múzeumpedagógiai foglalkozáson szeretnének részt venni. A látogatás előtt megbeszélik, mit fognak megnézni, várhatóan miben lesz ott részük, s nagyon fontos (főleg kisebbeknél) hogyan kell a múzeumban viselkedni (múzeumi etikett). A helyszínen rábízzák magukat a múzeumpedagógusra, tanulnak, és közben jól érzik magukat. A látogatást követően pedig összegzik a tapasztalataikat, élményeiket. Ugyanis, amennyiben jó a múzeum (és a múzeumpedagógus), akkor élményeket is szereztek, nem csak tapasztalatokat. A múzeum tehát úgy lehet az élményszerzés helyszíne, ha mind a múzeum vezetése és dolgozói nyitottak arra, hogy a múzeum nemcsak tárgyi emlékek őre, hanem oktatási helyszín is legyen, a múzeumi dolgozók feladata nemcsak a tárgyak rendezgetése és őrzése, hanem a tudásátadás és a múzeum, mint kulturális intézmény megkedveltetése is a következő generációval. Ez utóbbihoz pedig új módszerek szükségesek, amilyen például a szabadulószoba.
Mi a szabadulószoba?
A szabadulószoba kifejezést azt gondolom, már mindenki hallotta, még akkor is, ha saját maga nem is járt még szabadulószobában. Az angolul escape room vagy escape game-nek nevezett szabadulós játék 20-25 éve létezik, hazánkban az elmúlt 10 évben lett igazán népszerű országszerte, sok- és különféle tematikájú szabadulószoba működik már. Egyet-kettőt én is kipróbáltam közülük, s tudom is ajánlani akár családoknak, akár baráti társaságoknak. Érdemes kipróbálni, ha másért nem, tapasztalatszerzés érdekében. Azok kedvéért, akik még nem találkoztak ezzel a klasszikus (értsd nem múzeumi) műfajjal, nagyon röviden és kissé egyszerűsítve összefoglalom: egy 2-6 fős csapat be van zárva egy vagy több szobából álló helyiségbe, feladatuk és céljuk, hogy meghatározott idő alatt (általában 60 perc) kijussanak (kiszabaduljanak) onnan. Ehhez csapatmunkára és legtöbbször logikai készségre van szükségük. A hangulat megteremtésében vagy fokozásában nemcsak a szoba berendezése, hanem akár hanghatások is segíthetnek, s nagyon lényeges, hogy mindig van egy alaptörténete az adott küldetésnek. A végén vagy a kiszabadulás boldog, büszke tudatával, vagy a kudarc keserű tapasztalatával, de mindenképpen kijutunk, s lelkiállapotunktól függetlenül mélyen a zsebünkbe nyúlunk, hogy kiegyenlítsük a számlát. Ami biztos, hogy élményben volt részünk. Nagy vonalakban ilyen az ismert, általam klasszikusnak nevezett szabadulószoba.
Milyen a múzeumi szabadulószoba?
Az elmúlt években sok múzeumban jártam (elsősorban azért, mert múzeumba járni JÓ és a kulturális élethez ugyanúgy hozzátartozik, mint a színház, mozi stb.), s még több múzeum honlapját vizsgáltam meg, ez alapján állíthatom, hogy (még?) nagyon kevés múzeumban működik szabadulószoba. Az alapvető ismertetőjegyek megegyeznek a klasszikus szabadulószobáéval: meghatározott tér (egy kiállítás), hogy legyen honnan kiszabadulni; megszabott idő, hogy legyen tétje, s ne húzódjon el a végtelenségbe; háttértörténet, hogy legyen hangulata; csapatok játszanak, hogy legyen együttműködés; és talán a legfontosabb: ÉLMÉNYszerzés! Azonban éppen itt van a leglényegesebb különbség is! Nem l’art pour l’art szórakoztatásról van szó, hanem játszva tanulásról! Az elsődleges szempontnak annak kell lennie, hogy átadjuk az ismereteket, esetünkben az adott kiállítás tartalmát, s ezt követi, hogy közben szórakoztassunk is. Tapasztalataim szerint a klasszikus szabadulószobáknál a tudásátadás nem szempont, de semmiképpen sem elsődleges. Nagy különbség még a kettő között, hogy a múzeumi szabadulószobát nem csak 2-6 fős családok, baráti társaságok próbálják ki, hanem (és döntő többségében) 20-30, akár annál is nagyobb létszámú osztályok, akiket egyszerre (jobb esetben csoportbontással) kell tudni foglalkoztatni, éppen emiatt (is) kell egy múzeumi szabadulószobának a klasszikustól eltérően felépülnie. A másik nehézség, hogy egy múzeumi kiállításon a tárgyak nagyon értékesek, esetenként pótolhatatlan ritkaságok. A harmadik kihívás az, hogy ne az történjen, hogy egy csapat kiszabadul, a többiek pedig csalódott vesztesnek érzik magukat, hanem hogy az egész osztály csak együtt tudjon sikeresen kijutni. Tehát a kiállított tárgyak értéke és a nagy létszámú csoport miatt itt nem működnek a klasszikus szabadulószobából ismert kihúzom, eltolom, kinyitom, átteszem, megfogom, és már kint is vagyok feladatok, itt más típusú feladványok és ötletek szükségesek.
Hogyan működik a szabadulószoba a Magyar Földrajzi Múzeumban?
Lássuk végre, hogyan is működik ez nálunk a gyakorlatban! Fő kiállításunk a Magyar utazók, földrajzi felfedezők címet viseli. Ezt a kiállítást kb. 40 évvel ezelőtt alakították ki, azóta sem sokat változott, alapvetően történeti szempontból közelíti meg a hazai földrajzkutatást és a legfontosabb felfedezők, utazók életét, cselekedeteit. A kiállításnak mind a szöveges, mind a tárgyi anyaga rendkívül gazdag, nagyon sokat lehet belőle tanulni, ugyanakkor a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy 21. századi. A téma iránt érdeklődő, lelkes földrajzos látogató maradéktalanul elégedetten távozhat innen, azonban a mai tizenévesek nem ilyenek, nem erre van szükségük. Ha betereljük őket, hogy nézzétek meg a kiállítást, öt perc alatt átrohannak rajta, s legfeljebb az az emlékük marad meg, hogy múzeumba többet nem megyünk. De ezért van a múzeumpedagógus, akinek az a feladata, hogy a fiatalok (az óvodásoktól a gimnazistákig) úgy ismerjék meg a kiállítást, hogy közben jól is érzik magukat, ezért úgy fognak hazamenni, hogy „de jó volt a múzeumban, menjünk máskor is!”. Erre gondoltam ki a szabadulószoba módszerét.
Ehhez a kiállításhoz három szabadulószobánk is van a különböző életkoroknak megfelelően. Mindegyikre jellemző a fentebb leírt szempontok: adott a kiállítás területe (5 szoba), adott időtartam (60 perc), van háttértörténet, csapatokban kell dolgozni, és csak akkor tudnak kijutni, ha minden csapat végzett a saját feladatával. A legkönnyebb, amit már 8 éves kortól lehet játszani a Titkosírások címet viseli. A résztvevők feladata, hogy fotók alapján megkeressék a kiállított tárgyakat (kincseket), közben pedig öt különböző titkosírással írt magyar földrajzi utazónak a nevét kell megfejteniük.
Az egy fokkal nehezebb játékot, a Rejtélyes tárgyakat 10 éves kortól ajánljuk, itt a tárgykeresés mellett már a kiállított tablókat is olvasgatni kell.
A legnehezebb szabadulószobánk a Mentőakció, amely a középiskolásoknak javasolt, mert itt már keresztrejtvényeket, szókeresőt, anagrammás feladatokat is meg kell tudni oldani. Természetesen az összes játéknál minden válasz megtalálható a kiállítás területén, csak szemfülesnek kell lenni.
Azt még nem említettem, hogy az összes szabadulószobánk egyben szabadítószoba is, ugyanis minden történet arról szól, hogy ki kell szabadítani szegény Gömbit (a földgömböt) és/vagy Vándor Nándort egy ládából, ahova a múzeum gonosz kis lakói zárták be őt vagy őket. Ilyen rosszcsont karakter például Vérszomjas Vlagyimir, a múzeum veszedelmes vámpírja, vagy megszállott Magnus, a múzeum mérges múmiája, esetleg Bűbájos Beatrix, a múzeum baljós boszorkánya, s vannak még néhányan.
A múzeumunk melletti Érd Hely- és sporttörténeti kiállításához is van egy szabadulószobánk, amely annyiban közelebb áll a klasszikus műfajhoz, hogy itt félhomályban, egy gyertyával világítva kell tárgyakat megtalálni és egyéb feladatokat megoldani ahhoz, hogy ne kapjon el minket is Csintalan Csongi, a múzeum csalafinta csontváza.
Még egy szabadulószobánk vagy talán inkább nevezhetnénk így: „szabadulókertünk” van, ugyanis ez a játék a szabadban, a csodaszép múzeumkertben játszódik, ahol a 12 híres magyar utazó szobrának segítségével kell kiszabadítanunk Gömbiéket Kegyetlen Kasztor, a múzeum könyörtelen kaszása fogságából. Ezt a játékot már a legkisebbek, egy minimális olvasás- és írástudással is tudják játszani.
Mit tehetünk a földrajztanítás érdekében?
A többes szám első személyt itt, mint múzeumpedagógusokat értem, mert az iskolai földrajztanároknak rengeteg lehetőségük van élményszerűbbé tenni a földrajztanítást-tanulást, közülük egyik az, hogy elhozzák a diákokat a Magyar Földrajzi Múzeumba, s kipróbálják a szabadulószobáinkat és az egyéb foglalkozásainkat, amelyekről bővebben itt tud tájékozódni: https://foldrajzimuzeum.hu/muzeumpedagogia/foglalkozasok/
Munkánk során rengeteg feladatunk van, mégis véleményem szerint a legfontosabb, hogy olyan foglalkozásokat találjunk ki és tartsunk meg, amelyek egyrészt segítik a többi pedagógus (beleértve nem csak a földrajztanárok) munkáját, másrészt megszerettetik a diákokkal a földrajztudományt, és nem utolsó sorban ezen keresztül megszeretik a múzeumokat, mint kulturális intézményeket. És hogyan lehet mindezt megtenni? Élményekkel és játszva tanulással, amelynek egyik új módszere a múzeumi szabadulószoba.
