2025 nyarán immár második alkalommal nyílt lehetőségünk részt venni a komplex természet- és társadalomföldrajzi nyári terepgyakorlaton, amelyen tanárszakos hallgatókként, BSc-s hallgatók társaságában és négy oktató vezetésével fedezhettük fel Románia sokszínű tájait. A gyakorlat során változatos szakmai programokon vettünk részt: minden nap más földtani, geomorfológiai vagy éppen társadalomföldrajzi szempontból jelentős helyszíneket kerestünk fel, miközben a régió kulturális és közösségi életébe is betekintést nyertünk.
Noha az egyhetes program során számos említésre méltó helyszínt látogattunk meg – így például a buzaui iszapvulkánokat, a Hétlétrás-szurdokot, Négyfalut, Szászfehéregyházát, Nagyszebent, Szászhermányt, Törcsvárt és Brassó városát is – jelen cikkünkben két kiemelt élményre koncentrálunk részletesebben. Az egyik a terepgyakorlat második napján megmászott Bucsecs-hegység, amely nemcsak látványos felszínformáival, hanem földtani, geomorfológiai és oktatásmódszertani szempontból is jelentős tapasztalatokat nyújtott számunkra. A másik fókuszpontunk a Barcasági Csángó Alapítvány munkája, akik a kirándulás alatt szállásadóink voltak. Vendéglátásuk mellett lehetőséget biztosítottak arra, hogy közelebbről megismerkedjünk a helyi közösségek társadalmi viszonyaival, mindennapjaival és értékrendjével.
Írásunk célja, hogy bemutassuk e két helyszín kapcsán szerzett földrajzi és pedagógiai tapasztalatainkat, valamint azt, miként lehet a terepi tanulást a tanárképzés hasznos és élményszerű részévé tenni.
Túra a Bucsecs-hegységben
A terepgyakorlat programját rugalmasan, az időjárástól függően terveztük. Mivel azonban láttuk, hogy a hét első felében biztosan szép időnk lesz, így a Bucsecs-hegység legmagasabb pontjának meghódítását a második napra időzítettük. Az előzetes tervekkel ellentétben végül nem vettük igénybe a Bușteniből a Bucsecs-fennsíkra vezető kabinos felvonót (Telecabina), mivel annak retúrjegye 200 lej személyenként. Ezt az összeget megspórolva egy alternatív utat, egy kisbuszokkal megközelíthető parkolót választottunk túránk kiindulópontjául, amit a szállásadónk ajánlott.
A parkolót elhagyva szinte rögtön találkoztunk tehéncsordákkal és birkanyájakkal, amelyeknek látványa a túra egyik különleges eleme. A birkák tömött, fehér nyájai gyakran vonulnak át a túraösvények közelében is, a tehenek pedig kisebb csoportokban pihennek vagy legelnek a réteken. Ahogy a túrázó halad felfelé az alpesi réteken keresztül, nem ritka, hogy kolompszó és pásztorkutyák ugatása hallatszik, jelezve a környéken legelésző állatokat.
Az első pont, ahol bevárta egymást a társaság, a mintegy 2200 méteres magasságban található Szfinx és Babele nevű sziklaformációk csoportja volt, amelyek nemcsak Románia legismertebb természeti látványosságai közé tartoznak, hanem a természetföldrajz szempontjából is rendkívül érdekes képződmények. A bucsecsi Szfinx szikla mintegy 8 méter magas és 12 méter széles, főként durva szemcsés konglomerátumból és homokkőből áll, amely az időjárási tényezőkkel – elsősorban a széllel, a fagyaprózódással és a vízerózióval – szemben részben ellenálló, részben viszont könnyen pusztuló rétegekből épül fel. Az alsóbb, gyengébb kőzetrétegek gyorsabban kopnak, míg a keményebb felső részek megmaradnak, így alakulnak ki az ilyen különleges alakzatok (Pécsi M. 1990). A helyiek körében a Szfinx állítólag különleges jelentéssel bír: sokan energiaközpontnak vagy ősi, dák kori szent helyként tekintenek rá, és gyakran felruházzák spirituális vonatkozásokkal is.
Célunk a hegység legmagasabb pontjának, az Omu-csúcsnak (2505 m) az elérése volt, amely nemcsak a Bucsecsnek, hanem a Déli-Kárpátoknak is egyik ikonikus helyszíne. A Babeletől a csúcs felé vezető út jól jelzett, a táv kb. 4-5 km, és mintegy 300 m szintkülönbséget kell leküzdeni. Az ösvény végig fennsíkon vezet, ahol a gyakori erős szél miatt a megfelelő felszerelés és az időjárás-ellenőrzés elengedhetetlen. Annak ellenére, hogy mi is készültünk a változékony időjárásra, a hegyvidéki környezet erős UV-sugárzása sokakat meglepett – estére többen is piruló bőrrel zárták a napot.
Túránk során elsétáltunk egy északi fekvésű mélyedésben megmaradt hófolt mellett is, ahol a téli hó nagyobb mennyiségben gyűlt össze, és firnesedve még mindig olvad. A firnesedés során az éves hó fokozatosan fizikai-kristályos átalakulással, rétegterheléssel és diffúzióval fejlődik firnné (Hatvani I. G. – Kern Z. 2022). Itt nem maradhatott el a játékos hógolyózás sem, ami egészen különleges élmény volt számunkra július első hetében.
A terepgyakorlat időzítése kedvezőnek bizonyult abból a szempontból is, hogy éppen a Rhododendron myrtifolium virágzási időszakára esett, amely jellemzően június–július hónapokra tehető. Ez a kizárólag a Kárpátok magashegységi régióiban előforduló endemikus faj – közismert nevén kárpáti bazsarózsa – élénk színű virágaival hívja fel magára a figyelmet. A faj tipikusan 1500 és 2500 méter közötti magasságban, savanyú talajú, nyirkos alpesi réteken fordul elő (Czekalski, M. – Cieszkowski, A. 2000).
A csúcshoz felérve a szemünk elé táruló lenyűgöző, szinte körpanorámás kilátás minden fáradalmat megért. Az U-alakú völgyek, amelyek a hajdani gleccserek felszínformáló munkájáról tanúskodnak, teljesen lenyűgöztek minket – hiszen sokan közülünk eddig csak tankönyvekben láttak ehhez hasonlót. A mozgó jégtömeg az aljzatot szélesíti és mélyíti, így jellegzetes, széles, lapos aljú és meredek oldalfalakkal határolt keresztmetszetet hozva létre (Summerfield, M. A. 1991).
A fennsíkról észak felé tekintve megcsodálhattuk a Prahova-völgyet és a Brassói-medencét, míg nyugat felé a távolban a Király-kő éles, markáns gerincei rajzolódtak ki. A csúcson eltöltött fél órában előkerültek a szendvicsek, az energiaszeletek és az innivalók, no meg persze a jegyzőkönyvek is. A csúcshódítás után feltöltődtünk és megpihentünk, majd visszaindultunk, tudva, hogy még hosszú és fárasztó út áll előttünk a kisbuszokig, ahol a pihenés következik majd.
Tudásszerzés a természetben: a terepi tanulás módszertani értékei
Ahogy már korábban is említettük, számunkra – tanárszakos hallgatóként – nemcsak egy túráról volt szó, sőt nem is csupán a természetföldrajzi szempontból fontos képződmények vizsgálata jelentette a fő célt, hanem sokkal inkább egy olyan tapasztalat, amely túlmutatott a természetföldrajzi ismereteken. Egy jó tanár mit csinál? Már ilyenkor is azon gondolkozik, hogy mindebből mi lehet élvezetes, élményszerű és maradandó egy diák számára. Már felfelé, a csúcsra vezető úton is jöttek elő a gondolatok arról, hogy mi lenne a gyermekek számára igazán érdekes ebben a környezetben. Például saját készítésű képek vagy videó bemutatása a tájról, esetleg egy szelfi a Szfinx mellett, mondván, „Nézzétek, gyerekek, én tényleg itt jártam!”. Majd jött az ötlet: ha valóban maradandó és emlékezetes hatást szeretnénk gyakorolni, akkor ide el kell hoznunk a diákokat, hogy személyes megtapasztalásaik révén értsék meg a földrajz szépségeit. Ezt a munkaformát oktatásmódszertani szempontból terepi tanulásnak nevezzük, amikor a diákok saját szemükkel figyelhetik meg a földrajzi jelenségeket (Makádi et al. 2024). Ezáltal a tanárnak és a diáknak is könnyebb dolga van a megértésben, hiszen a fogalmakat úgy sajátíthatják el, hogy közben a gyakorlatban is látják és megtapasztalják azokat. Például egy túra során, amikor egy hegycsúcs tetejéről letekintünk, el tudjuk magyarázni számukra, hogyan formálódott át a táj évmilliók alatt, miért éppen ilyen a jelenlegi felszín, mi és miért tudta éppen így kialakítani. Mert ilyen az összetétele, a kőzetanyaga… Itt lehetőség nyílik rámutatni az összefüggésekre is, arra, hogy miből mi következik. Ezek az összefüggések a tankönyvi leckék és fejezetek alapján gyakran kevésbé átláthatók, kevésbé valóságosak a tanulók számára.
A félév során egy komplex projektmunka keretében vizsgáltuk a felfedeztető tanulási stratégiát, mint egy pedagógiai-módszertani megközelítés alkalmazási lehetőségeit. A felfedeztető tanulás olyan tanulóközpontú pedagógiai módszer, amelyben a diákok aktív részvételével, saját tapasztalataikra építve ismerik meg a tananyagot. Az oktatási folyamat során a tanulók problémák megoldásával, vizsgálódásokkal, kísérletekkel és érveléssel dolgozzák fel az új ismereteket (Saul, E. W. – Reardon, R. 1996). A tanár szerepe ebben a folyamatban megváltozik: nem a hagyományos értelemben vett tudásközvetítő, hanem facilitátor, aki irányított felfedezésre ösztönzi a tanulókat. A felfedeztető tanulás és a terepi tanulás összekapcsolhatók lehetnek, hiszen itt is önálló ismeretszerzés zajlik: a tanulók saját tapasztalataik révén fedezik fel és értelmezik a látottakat. A terepi tanulás során a felfedeztetés, mint munkaforma akkor tud igazán érvényesülni, ha a diákok csoportmunkában dolgoznak, és közösen, kooperatívan végzik el a megfigyeléseket, szükség esetén méréseket végeznek, majd ezekből következtetéseket vonnak le, például együtt próbálják megfejteni egy földrajzi képződmény lehetséges kialakulási fázisait (Makádi M. 2021). A mai generációkat már egészen kisgyermekkoruktól kezdve rengeteg impulzus és információ éri, ezért a terepi tanulás olyan lehetőséget jelenthet számukra, amely egyszerre izgalmas, élvezetes és a jövőben is hasznosítható. Mi, leendő pedagógusként azt valljuk, hogy bár a terepi tanulás egy tanárnak valószínűleg nagyobb energiabefektetéssel jár, de ha a munka, az előkészület precízen történik, akkor ebből a diák fejlődve kerül ki. Megtanulják a társakkal való együttműködést, megtapasztalják, átérzik, hogy mit jelent saját kezűleg felfedezni és megérteni a világ egy apró szeletének működési fázisait.
Hétfalu és a barcasági csángó közösség – kultúra, történelem és identitás a Kárpátok ölelésében
A természet megismerése után következett az emberi közösségek felfedezése. A Bucsecs-hegység ösvényein járva megtapasztaltuk, milyen erővel hat a közvetlen, saját élményen alapuló tanulás. Ugyanezt a szemléletet vittük magunkkal, amikor Hétfalu csángó településeit jártuk be: ezúttal nem a táj geológiáját, hanem az itt élő emberek kultúráját, történetét és mindennapjait próbáltuk megérteni a terepen közvetlen kapcsolat és közös tevékenység révén. Ha valaki Brassótól keletre indul, a Kárpátok ölelésében fekvő falvak láncolatán halad át – ezek együtt alkotják Hétfalut, a barcasági csángók egyik legjellegzetesebb közösségét. Nekünk a terepgyakorlat során lehetőségünk nyílt megismerkedni e különleges népcsoport múltjával és jelenével, a helyi magyar közösségi ház vendégszeretetével és a Barcasági Csángó Alapítvány áldozatos munkájával. De kik is a csángók és hogyan kerültek a Barcaságba?
A csángó név kérdése – az elnevezés háttere és jelentésváltozása
A csángó elnevezés nem saját önmegnevezés volt, hanem a környező magyar közösségek (főként székelyek) által használt külső, gyakran pejoratív kifejezés azokra, akik nyelvükben, öltözködésükben vagy szokásaikban különböztek tőlük. A szónak etimológiailag többféle eredetmagyarázata van. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint a csángó a csáng vagy csángál igéből származik, amely kószálást, vándorlást, elkóborlást jelent. Ez az értelmezés a szó használatának társadalmilag peremhelyzeti motívumát hangsúlyozza, miszerint a csángók a székelyek tömbjétől elszakadva éltek más közösségek között (Tánczos V. 2011). Péntek János nyelvészeti megközelítése szerint a „csángó” név nem kizárólag a vándorlásból ered, hanem abból a nyelvi sajátosságból, hogy a moldvai magyarok egyes csoportjai a csinál igét „csán” alakban ejtették. Ez a gyakran használt alak ragadványnévhez vezetett, amelyből idővel etnikai név alakult ki. Mindezek az elemzések jól mutatják, hogy a „csángó” elnevezés használata nemcsak nyelvi, hanem társadalmi és ideológiai dimenziókkal is bír: egyszerre tükrözi a határátlépést, a „másodrendűség” élményét és a közösségi identitás különbözőségét a székely tömbhöz képest.
Egy különleges magyar közösség nyomában
A csángók a magyar nép egyik sajátos kulturális jegyekkel rendelkező csoportja, akik évszázadok óta elszigetelten élnek Románia különböző területein – elsősorban Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságban. A történészek többsége szerint a középkori magyar királyság határvidékeire telepített magyar, székely és német (szász) eredetű elemekből fejlődtek ki, majd a román, német és szláv népek közötti együttélés során egyedülálló identitás alakult ki (Domokos P. 1987, Pozsony F. 2003).
A Barcaság történelmi földrajzi egység, aminek magyar lakossága részben a 11. században idetelepített határőrök (magyarok és besenyők), részben a 13. században Dél-Erdélyből érkező magyar csoportok leszármazottja. A Hétfalu (Tatrang, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Bácsfalu, Négyfalu, Zajzon) nevű településcsoport korábban királyi birtok volt, lakói szabadalmas jogállásúak voltak, határvédelmi feladatokat láttak el. A 15. században azonban e területeket a király elzálogosította Brassó városának, így a hétfalusiak elveszítették kiváltságaikat, és jobbágysorba süllyedtek. A szász polgárság földesúri uralma nemcsak gazdasági, hanem vallási és kulturális értelemben is hatott: a katolikus közösségek többsége áttért az evangélikus vallásra, és a hétfalusi népi kultúrában számos szász elem jelent meg a lakóháztípusoktól a viseletekig.
A barcasági csángók egy másik – részben későbbi – eredetű csoportját a 18. század közepén Mária Terézia uralkodása idején telepítették a térségbe, főként Heves megyéből és a Jászságból. A cél az volt, hogy vallásilag megbízható (katolikus) magyar lakosságot hozzanak a stratégiai fontosságú területre, ahol addig főként szászok és románok éltek (Varga E. A. 2003). A betelepítettek a Barcaság peremvidékein (pl. Apáca, Krizba, Ürmös, Pürkerec, Kőhalom) kaptak földet, ahol új falvakat alapítottak vagy meglévő településekbe költöztek be. A barcasági csángók sokáig katolikus vallásukkal és magyar nyelvükkel különültek el a környező népektől, identitásuk egyik fontos védőbástyája éppen a vallási különállás volt (Jakab A. Zs. 2011).
A barcasági csángó falvak mezőgazdasági jellegűek voltak, hagyományos paraszti gazdálkodással, azonban a 19. század második felétől egyre többen kényszerültek elvándorlásra. A vasútépítések és az ipari központok fejlődése sok hétfalusit csábított Bukarestbe, ahol az 1930-as évekig meghatározó szerepet töltöttek be a városi személyszállításban, kezdetben bérkocsisként, később taxisként. A szocialista iparosítás idején még többen költöztek a városba, és a közösség fokozatosan szétesett, elszakadt a falusi gyökerektől, nyelve és kultúrája pedig asszimilációs nyomás alá került (Bihari Z. – Nagy P. 2006).
Nyelvi sajátosságok és nyelvföldrajzi helyzet
A barcasági csángók nyelvhasználata ugyan a magyar nyelvjárások közé tartozik, mégis számos sajátosság különbözteti meg őket más régiók magyar közösségeitől. A Hétfaluban és környező barcasági falvakban az ott élő magyar közösségek nyelvhasználata áll közel a székely nyelvjáráshoz, mégis kevéssé izolált. A korábbi kutatások szerint a Barcaság falvaiban – mint Hétfalu, Apáca, Krizba – a beszéd nyelvjárása eltér a székelytől; beszédükben „töméntelen sok oláh szót” használhattak, erős román és szász hatásokkal (Kónczéi S. 2009). Emellett a rokon moldvai csángók nyelvhasználatában a kódváltások gyakoriak – gyakran hallhatók olyan kifejezések, mint „se románul, se magyarul” –, ami mutatja, hogy a kétnyelvűség nemcsak lexikális, hanem pragmatikai szinten is jelen van (Tánczos V. 2011). Mindez a barcasági csángók nyelvi helyzetére is hatással van, bár itt a magyar nyelvhasználat mindig is közelebb állt a köznyelvhez, és kevésbé volt kitéve az archaizáló, izolált hatásoknak. A kétnyelvűség fokozatos gyengülése azonban napjainkban itt is nyelvvesztéshez vezet.
A csángó közösségek sem térben, sem kulturálisan nem homogének. A moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók eltérő történelmi és társadalmi fejlődésen mentek keresztül, ami nyelvhasználatukban, vallási hovatartozásukban és önazonosságukban is megmutatkozik (Tánczos V. 2006). A moldvai csángók esetében erőteljesebb volt a vallási és nyelvi izoláció, míg a barcasági csángók mindig is egy vegyesebb, multietnikus és városiasabb környezetben éltek. A különböző régiók csángó közösségeinek összevetése során egyértelműen látszik, hogy nem egységes csoportról van szó, hanem több, egymással lazán összefüggő csoport hálózatáról, amelyek különböző mértékben őrzik nyelvi és kulturális hagyományaikat. Ezért egyre többen hangsúlyozzák a „csángó” szó óvatos használatát a tudományos diskurzusban is.
A 21. századra a barcasági csángók száma jelentősen csökkent. A közösség szórványos, elöregedő, és sok esetben a magyar identitás inkább emlékként, mintsem napi gyakorlatként van jelen. A fiatalok többsége román iskolába jár, a magyar nyelv használata visszaszorult, és a kétnyelvűség sok helyen megszűnt.
Mindezek ellenére vannak pozitív folyamatok is. A Barcasági Csángó Alapítvány, a Zajzoni Rab István Középiskola, valamint különböző magyarországi és erdélyi intézmények számos programot indítottak a nyelv és a kultúra megőrzésére: néptánccsoportok, hittanórák, nyári táborok és nyelvi képzések működnek. Egyes falvak pedig turisztikai lehetőségeket látnak a csángó örökség bemutatásában – helyi tájházak, szokásbemutatók, hagyományos mesterségek újraélesztése zajlik.
Tanári szemmel a csángó kultúra megismertetéséről
Tanárszakos hallgatóként különösen fontosnak érezzük, hogy a diákok ne csak könyvből ismerjék meg a csángó közösségek történetét és kultúráját, hanem élményközpontú, személyes tapasztalatokon keresztül. A kirándulás során nekünk lehetőségünk nyílt az említett formában jobban közelebb kerülni a témához, és a továbbiakban szeretnénk magunkkal vinni a megszerzett tudást. A földrajzórákon például nagyon izgalmas lenne a Barcaság és a csángó falvak földrajzi elhelyezkedésének, történelmi hátterének felfedezése, ami segítene a diákoknak jobban átlátni a közösségek térbeli és időbeli változásait. A magyarórákon akár a csángó népdalokat, mondákat vagy nyelvjárási sajátosságokat körbe járhatnánk, hogy a nyelvi és kulturális sokszínűséget élményszerűen mutassuk be. Számunkra nagyon vonzó lenne olyan interaktív módszerek alkalmazása is, mint a terepgyakorlatok, beszámolók vagy dokumentumfilmek, amelyek még közelebb hozzák a tanulókhoz ezt a különleges közösséget, és segítenek abban, hogy a nyitottság és a tolerancia természetes részévé váljon az iskolai közegnek.
