„Hóval lepett égi úton / Mikulás már útra kél,
csillagok szállnak fölötte, / s vígan fut vele a szél.
Világjáró a csizmája, / átlép várost, falvakat,
de olykor megáll, s elidőz / egy-egy kis ablak alatt…”
(Zelk Zoltán)
Magyar hagyomány szerint a december 6-ra virradó reggelen a piros ruhába öltözött Mikulás kisebb ajándékokat csempész a gyerekek ablakba kirakott csizmájába.
A Mikulásnak két alakja él a társadalom emlékezetében. Az egyik az éjjel titokban ajándékot hozó, segítő, akinek személyéhez mindössze másfél évszázada kötődnek szokások, főként a városokban. A másik alak a büntető és jutalmazó. Ez utóbbi eredete a katolikus vallású vidékeken a középkorba nyúlik vissza, amikor szerepjátékokkal, alakoskodással emlékeztek a piros palástban, püspöksüveggel a fején és pásztorbottal a kezében elmarasztaló és ajándékozó Szent Miklós püspökre.
A Kárpát-medence vidéki településein Miklós-naphoz másfajta szokások kapcsolódtak. A Dunántúlon például a Miklós-járás. A fiúk, a még nem házas férfiak az utcákon járva ijesztgették a lányokat bekormozott vagy festett arccal, láncot csörgetve. Majd meglátogatták a házaknál a gyerekeket, amiért apró ajándékokat kaptak a szülőktől.
Jani, Mari Piroska / Tudjátok-e mi van ma?
Hoz az öreg minden jót / Piros almát sok diót.
Hát még mit, hát még mit? / Frissen vágott suhogót.” (Ujváry 1975: 28)
A lányok, a hajadon nők ezen a napon tizenkét gombócot főztek, és mindegyik gombócba egy férfi nevét rejtették. Ugyanis azt tartották, hogy amelyik gombóc legelőször bukkan a víz felszínére, az megmondja ki lesz a férjük.
A Mikulás kultusz eredetéről és eltorzításáról már írtunk korábban a honlapunkon, olvassa el azt is!
Hogyan űzte a globalizáció a Lappföldre a Mikulást? Olvassa el ezt is lapunk egy korábbi cikkében (link)!
