Kaleidoszkóp

Afrika nyugati peremén – Szenegál

MARI LÁSZLÓ

ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem TTK FFI Természetföldrajzi Tanszék; laszlo.mari@ttk.elte.hu

Szenegál afrikai ország, amely a kontinens nyugati részén, az Atlanti-óceán partvidékén terül el, az é. sz. 12–17° között. Északon Mauritánia, keleten Mali, délen Guinea és Bissau-Guinea határolja, míg nyugatról a hasonnevű folyó mentén keskeny sávban elterülő Gambia ékelődik be az ország testébe. A Magyarországnál több mint kétszer nagyobb, 196 190 km2 területű Szenegál felszíne nagyrészt hullámos síkság, a folyóvölgyekben sík feltöltött alföldekkel. Legmagasabb pontja 648 m Nepen Diakha település közelében az ország délkeleti részén, a guineai határon (Niang, I. et al. 2014).

Szenegál térképe (Google Maps)

Sivatagtól az esőerdőig

A forró övezetben fekvő országnak viszonylag kis területe ellenére változatos az éghajlata. Míg északkeleti része a térítői övbe esik, trópusi sivatagi az éghajlat, addig legdélibb részén már trópusi monszunéghajlat van, ott esőerdővel is találkozhatunk. Az ország túlnyomó részét azonban az átmeneti öv szavannája borítja. Az uralkodó szavanna éghajlaton májustól novemberig (az esős évszakban) erős délkeleti szél fúj, decembertől áprilisig (a száraz évszakban) pedig a forró és száraz harmattán szél uralkodik a területén. A legkevesebb  (250 mm) az évi csapadék északon, ugyanakkor a legcsapadékosabb déli tengerparti területen 1800 mm eső is hullik. A fővárosban, a tengerparti Dakarban június és október között hullik le az évi 600 mm csapadék az átlagosan 30 °C-os melegben. 

Az ország északi része a szárazságtól szenvedő Száhel-övben fekszik, ennek ellenére a mezőgazdaság kiemelt szerepet játszik az ország életében. A munkaerő háromnegyed része a mezőgazdaságban dolgozik. A művelt területeknek mindössze 5%-a öntözött, ezért a szélsőséges időjárás, az aszályok súlyos károkat okoznak. A fő termesztett növények a köles, a kukorica, a rizs és a cirok a lakosság fogyasztását szolgálják, viszont a teljes ellátáshoz jelentős gabonaimportra szorul, amelynek 75%-át a rizs teszi ki. A helyi és az exportpiacok számára földimogyorót, cukornádat, gyapotot, sokféle gyümölcsöt és zöldséget is termesztenek. Mindezeken túl vezető exportcikke a gumiarábikum (az akáciafák mézgája, amelyből ragasztószer, kötőanyag, élelmiszer-adalékanyag nyerhető) (Ndiyane, M. 2007). 

A szavannán a nedves évszak elején vetik be a szántók jelentős részét.

Az óceán mint éléskamra

A szenegáli emberek egyik fő élelemforrása a hal. Évente átlagosan 35 kg halat esznek, amely a fehérjebevitel 75%-át teszi ki. A halászat az ország GDP-jének ugyan mindössze 3,2%-át adja, de az export 10%-át termeli ki és a foglalkoztatottak 17%-ának ad munkalehetőséget (Holloway, B. 2020), beleértve a halászokon kívül a hajóépítőktől a halkereskedőkig mintegy 600 000 embert. Az ország 530 km hosszú partszakaszán mintegy 20 000 kisebb-nagyobb halászcsónak, pirog fut ki a tengerre a partoktól akár 100 km-es távolságra. A nagyobb csónakok gyakran több napot is a tengeren töltenek. A halászat fő időszaka az esős évszak, júliustól szeptemberig bőségesebb a zsákmány. A hagyományos halászatra súlyos csapást jelent az afrikai partok mentén is megjelenő, részben illegális vonóhálós halászat, ami a halállomány jelentős csökkenését idézte elő.

A halászhajók visszaérkezésekor a munkások a súlyos ládákat a fejükön egyensúlyozva hordják a partra a halakat, a partra jutást lovaskocsik is segítik.

Az óceán partvidékén

Az ország népességének 70%-a a tengerparthoz közel tömörül, itt és a folyók mentén alakultak ki a nagyobb városok is. Az ország névadó folyója, a Szenegál hosszú szakaszon az északi országhatárt alkotja, és a többi nagy folyóhoz (Siné, Saloum, Gambia és Casamance) hasonlóan rengeteg hordalékot szállít az óceánba, amiből turzások épülnek. A turzások lagúnákat fűznek le az óceánból, így változatos, lagúnákkal, elgátolt tavakkal, a szelek által épített parti dűnesorokkal és folyódeltákkal tagolt feltöltött partvidék alakult ki. A főváros, Dakar is a partvidéken fekszik, a portugál felfedezők által elnevezett Zöld-foki-félszigeten, amely Afrika kontinensének legnyugatibb pontját is hordozza. 

A Pointe des Almadies, az afrikai kontinens legnyugatibb kiszögellése a Zöld-foki-félszigeten

A félsziget is a turzásoknak köszönheti létét, hiszen a tengerből kiemelkedő vulkáni eredetű szigeteket a part menti áramlások által épített turzások csatolták a kontinenshez. Kis vulkáni kúpok (Lo, P. et al. 1992), a Deux Mamelles emelkednek a part mentén Dakartól északnyugatra; a magasabb domb is mindössze csak 105 m-re emelkedik a tengerszint fölé. A tenger felőli dombon egy világítótorony áll, a parttól távolabbi dombon pedig 2010-ben avatták fel Afrika legmagasabb emlékművét, az 52 m magas Afrikai Reneszánsz Emlékművet. Az 1,4 millió (az agglomerációval együtt közel 4 millió) embernek otthont adó főváros része a Goréesziget is, amely alig 2 km-re a szárazföldtől emelkedik ki az óceánból. A 15. században itt alapították a portugálok az első európai települést, majd a hollandok, az angolok és a franciák is itt vetették meg a lábukat. A Föld 12 azon helyszínének egyike, amelyeket 1978-ban – elsőként – az UNESCO Világörökség részének nyilvánítottak.

A régi erőd Gorée-szigeten

Dakartól ÉK-re terül el a Retba, amelynek medencéjét a múlt században homokdűnék választották el az óceántól. A lagúnató lassan teljesen elzárult, a nagy párolgás miatt pedig egyre magasabb lett a sótartalma. Jelenleg ez az érték a csapadékosabb nyári hónapokban 380 g/l, a száraz évszakban eléri a 400 g/l-t is. A tó medrében felhalmozódott vastag sóréteg sok bányásznak ad munkalehetőséget, akik a vízben állva vasrudakkal törik fel a sót és pakolják csónakjaikra az értékes anyagot. A tavat Lac Rose-nak, azaz Rózsaszín-tónak is nevezik, mert a száraz évszakban a tóban élő algák vöröses színűre festik a vizét.

A Rózsaszín-tó partján a kibányászott sót nagy halmokban tárolják.

Homoksivatag a tengerparton

A partvidék különlegessége a Lompoulsivatag, amelynek 18 km2-es területén 40-50 m magas homokdűnék emelkednek.

A Lampaul-sivatag homokját a szél látványos dűnékbe rendezte.

A terület nem a Szahara része, de jelentős turisztikai központ lett, mert itt biztonságos körülmények között lehet tevegelni vagy túrázni a látványos okker színű dűnék között. Az idilli környezetet azonban veszélyezteti a szenegáli cirkonbányászat. A cirkonnak, amelyet széles körben használnak az atom- és autóiparban, Szenegálban van az egyik legnagyobb lelőhelye a világon. 2014-ben a Grande Côte Operation cég, amelyet a francia Erabet csoport irányít, 25 évre szóló koncessziót kapott az érc kitermelésére a Dakar és Saint-Louis közötti partszakaszon. A tájromboló felszíni kitermelés a tervek szerint 2023-ban eléri a Lompoul-sivatag területét is (internet1, internet2).

Lagúnák és deltavidékek

A folyók torkolatvidékei jelentős vizes élőhelyek rengeteg vízimadár számára. A folyótorkolatokban szigetek, zátonyok, mangroveerdők labirintusa alakult ki.

Mangroveerdők apály idején Toubakouta környékén

Az ott költő vagy telelő madárfajok közé tartozik a pelikán, a királyi csér, a nagy flamingó, a kárókatona és nagyon sok más madárfaj. A Saloum folyó torkolatában és sok lagúnában a fenntartható kagylótenyésztés nagyon fejlett, és nagyon fontos élelmiszer- és exportbevételi forrás a helyi közösség és általában Szenegál számára.

Kagylótenyésztő telep a Somone-lagúnában

A szavannák világa

szavanna nagy része kultúrtáj, évezredek óta emberek lakják a területét. A növényzetet és az élővilág sokféleségét alapvetően befolyásolja az emberi hatás, a földművelés, az állattenyésztés és a vadon élő növényfajok gyűjtögetése, felhasználása. A táj képét az akáciafélék és a baobabfák csoportjai határozzák meg. Eredeti természetes növénytakaróval és az őshonos állatvilág képviselőivel leginkább a védett területeken találkozhatunk.

A száraz évszakban a szavannán csak elvétve láthatunk zöld növényt, hajtást.
Legeltetés az esős évszakban kizöldülő szavannán

Közülük az egyik legismertebb a Bandia Vadrezervátum, ahol a nyolcvanas évektől az amerikai segélyszervezet, a United States Agency for International Development (USAID) közreműködésével elkezdték visszaerdősíteni a területet, majd az egykor őshonos állatvilág jelentősebb fajait is visszatelepítették. Így 1990-ben az első magán vadvédelmi rezervátumként megnyithatta a kapuit a látogatók előtt. A 35 km2-es körbekerített területen a hatalmas baobabfák és tüskés bozótok között nagy kuduk és dámgazellák csordáival, zebrákkal, zsiráfokkal, fehér orrszarvúkkal, varacskos disznókkal, bivalyokkal, sakálokkal, hiénákkal, majmokkal, továbbá mintegy 120 madárfajjal, köztük struccokkal, valamint óriásteknősökkel, krokodilokkal találkozhatunk. Az elefántokat nem telepítették vissza, mert azok minimális vándorlási területe jóval nagyobb lenne, mint a rezervátum területe, és teljesen tönkretennék a növényzetet. Az állat- és növényvilág mellett kulturális emlékként az itt élt szerer nép sírhalmait és a hagyományos mesemondók, az ún. griotok baobabfák üregében kialakított sírhelyeit is védik a területen.

A legnagyobb baobabfák törzskerülete akár 30-40 m is lehet.

Tanításhoz ajánljuk

Kérdések

  1. A mezőgazdaság mely ágai adnak munkalehetőséget Szenegálban?
  2. Mely okok vezetnek ahhoz, hogy a halászhajók egyre kevesebb halzsákmánnyal térnek vissza évről-évre?
  3. Miért szükséges nemzeti parkokat, védett területeket kialakítani az országban?
  4. Milyen következményekkel járhat az országra nézve a világpiacon növekvő cirkonkereslet?
  5. Miért alakulhatott ki sok lagúna az óceán partvidékén?

A fotókat a szerző készítette.

Irodalom

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük