Tanulmányok

Kialszik-e egyszer a közel-keleti tűzfészek?

HORVÁTH GERGELY

Eötvös Loránd Tudományegyetem TTK FFI, horvger@caesar.elte.hu

2020 szeptemberében egy „történelmi” jelzővel illetett esemény zajlott le a Fehér Ház ún. Rózsakertjében: Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke jelenlétében Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő, Abdalláh bin Zajid Ál Nahajan, az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere és Abdel-Latif az-Zajáni, a Bahreini Királyság külügyminisztere aláírták az Emírségek és Izrael közötti békeszerződést, valamint a Bahrein és Izrael közötti békenyilatkozatot, továbbá az „Ábrahám-egyezménynek” elnevezett nyilatkozatot, ami szerint mind a négy fél szándéka, hogy előmozdítsa a régió békéjét. Az aláírások nyomán így – korábbi két szerződést (Egyiptom, 1979 és Jordánia, 1994) követően – immár négy arab ország kötött békét Izraellel. 

Hogy ez valóban történelmi esemény volt-e, arra majd a jövő ad választ, és hogy a térségben hosszabb távon valóban béke lesz-e, az pedig erősen kérdéses. Hiszen éppen az aláírás idején az ún. Gázai-övezetből rakétatámadást indítottak Izrael ellen, amire Izrael ellencsapással válaszolt, az övezetet kormányzó palesztin Hamász szervezet pedig nyilatkozatot adott ki, ami szerint a megállapodás „nem éri meg a rá pazarolt tintát, és népünk folytatja a harcot minden jogának visszaszerzéséért”. Azaz a helyzet kulcsa továbbra is a térségben együtt élő zsidók és palesztinok közötti ellenségeskedés oldódása.

Ábrahám gyermekei

De mi is ennek az ellenségeskedésnek az oka? Hiszen az itt élő népeknek a bibliai vízözön-történetből ismert Noé fiáról, Sémről elnevezett, a sémi nyelvcsalád nyugati ágához tartozó nyelvei rokonságban vannak egymással, vallásaikban is sok az azonos, tisztelettel övezett személy, sőt a térség három meghatározó vallásának (amelyek egyben a világ három fő monoteista vallását jelentik) hívei egyaránt közös „ősapjuknak” tekintik azt az Ábrahámot, akiről a fent említett egyezményt elnevezték.

Molnár József (1821–1899): Ábrahám kiköltözése (1850). Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (forrás)  

Az Ószövetség mózesi könyvei szerint Ábrahám a feleségétől, Sárától született kései fia, Izsák révén az izraeliták őse. Az iszlám úgy tartja, hogy a szolgájától, Hágártól már korábban született fia, Izmael az arab népek és egyúttal Mohamed őse.

Barent Fabritius (1624–1673): Ábrahám elbocsátja Hágárt és Izmaelt (1658). Metropolitan Művészeti Múzeum, New York (forrás)

A harmadik nagy vallás, a kereszténység pedig az ókori izraeli király, Dávid házából származó Jézust az Ószövetségben megjövendölt Messiásnak, az emberiség megváltójának tekinti, aki a történelmi Izrael területén lett emberré és fejtette ki földi tevékenységét, de Isten és ember egy személyben. Természetesen egy ilyen rövid áttekintés szükségszerűen csak vázlatosan és leegyszerűsítve tekintheti át a mai ellenségeskedésig vezető több ezer év történéseit, mégis kíséreljük meg a főbb fordulópontokat áttekinteni.

Az ókori Izrael

A Földközi-tenger keleti partján fekvő, a Szír–Jordán-árok és a tengerpart között elterülő keskeny földsávot, amelyet az Ószövetség Kánaánnak, majd a nagy királyok korától Izraelnek nevezett, később a rómaiak uralmától kezdődően Palesztina néven volt ismert, a keresztények pedig a mai napig Szentföldnek nevezik, a Kr. e. 2. évezredben egymással rokon (kánaánita) nyelvet beszélő földműves és pásztorkodó népek lakták. A környező népektől eltérően egyistenhívő zsidó nép történeti múltját is leíró, ma a Biblia ószövetségi részeként ismert szent könyvek és a régészeti leletek alapján Ábrahám ősatya félnomád törzsek csoportjával a mezopotámiai Urból kivonulva hazát keresett és a Kr. e. 19–17. században fokozatosan elfoglalta Kánaánt, de még évszázadokon át harcban volt a területen élő más népekkel, főleg a filiszteusokkal, miközben egy időre a fáraók birodalma rabszolgaságba is hurcolta a népet („egyiptomi fogság”), ahonnan első nagy prófétájuk, Mózes vezetésével szabadultak ki. 

zsidó nép fénykora a nagy királyok korára esett. Dávid (~ Kr. e. 1040 – Kr. e. 970) fiatalon legyőzte a filiszteus Góliát királyt és hatalmát kiterjesztve egyesítette az immár Izraelnek nevezett országot.

Izrael Dávid király idején (forrás)

Történelmi szerepe ellenére főleg vallási jelentősége számottevő, ugyanis a zsidó vallás szerint a Messiás Dávid leszármazottja lesz, a keresztények pedig hozzá vezetik vissza a megtestesült Jézus családfáját. Utódja, Salamon (~ Kr. e. 1000 körül – Kr. e. 928) alatt még erős volt a királyság, ekkor épült fel az első nagy jeruzsálemi Templom, a vallási élet központja, de halála után országa szinte azonnal kettészakadt az északi Izrael és a déli Júdea (vagy Júda) királyságra. Ezek időnként egymással is harcoltak. 

A meggyengült Izrael királyságát Kr. e. 722-ben elfoglalták az asszírok, a nép nagy részét elhurcolták, majd Kr. e. 597-ben ugyanez történt Júdeával, amely babiloni uralom alá került, ekkor rombolták le Salamon híres templomát is. Az ún „babiloni fogság” Kr. e. 536-ig tartott. Később Izrael földje Kr. e. 305-től a makedón Szeleukosz (Nagy Sándor egyik hadvezére) alapította Szeleukida Birodalom része volt, amelynek egyik királya, IV. Antiokhosz súlyos büntetéseket rótt ki a zsidókra, többek között nem ülhették meg saját ünnepeiket és pogány isteneknek kellett áldozniuk. Emiatt tört ki a Makkabeus-felkelés Kr. e. 167-ben, amelynek következményeként Júdea visszaszerezte önállóságát és újra független királysággá lett. De ez sem sokáig állt fenn, mert Kr. e. 63-ban Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, Júdea római provincia lett, amelyet a már említett filiszteus népről a rómaiak Palesztinának neveztek el. A meghódított terület afféle félgyarmati helyzetbe került, római helytartóval, de viszonylagos belpolitikai függetlenséggel és Kr. e. 37-től saját királlyal. Ez a király I. (Nagy) Heródes (Kr. e. 73 – Kr. e. 4) volt, akinek uralkodása vége felé született Jézus (Kr. e. 6 körül) és vele új vallás született: a kereszténység. Így vált a zsidók szent földje idővel a keresztények Szentföldjévé is.

Izrael Dávid király idején (forrás)

Az 1. századtól nagy változás történt. Amikor az új törvénynek – ami szerint Caligula császárt az új, második Templomban istenként kellett tisztelni – az egyistenhívő zsidóság ellenállt, kitört az ún. zsidó háború (66–70). A felkelést az új császár, Vespasianus fia, Titus vezette római hadjárat leverte, Titus 70 húsvétja után körülzárta Jeruzsálemet. A város az éhség és a fellépő járványok dacára hevesen ellenállt, csak öt havi ostrom után esett el, teljesen rommá vált, leégett a második Templom is. Az utolsó ellenálló fészek, a híres Maszada volt, amelyet csak 74-ben tudtak a rómaiak elfoglalni.

A 200–300 m magas, 550 m hosszú és 300 m széles sziklára épült Maszada erődje (Heródes palotájával) a zsidó hazaszeretet emblematikus helyszíne (forrás)

Már ekkor megindult a zsidóság diaszpórába történő kivándorlása. Traianus és Hadrianus császárok uralkodás idején (1. sz. vége – 2. sz. eleje) újabb felkelések törtek ki, de a kezdeti sikerek után a rómaiak visszavágtak, a harcoknak és a bosszúhadjáratnak kb. félmillió zsidó áldozata volt, az életben maradtak nagy részét pedig kiűzték Izrael földjéről, sokakat eladtak rabszolgának Egyiptomba és máshova (pl. Hispániába). A zsidóság közel 2000 évre diaszpórákba került, kezdetben főleg a Közel-Keletre és Észak-Afrikába, majd fokozatosan Európa szinte minden országában kialakultak zárt zsidó közösségek. Vallásuk, szokásaik, elzárkózottságuk, ruházkodásuk megőrzése erősítette „idegenségüket”, és mivel gyakran kereskedelemmel, pénzügyekkel, főleg kölcsönügyletekkel foglalkoztak, nehéz gazdasági viszonyok között vagy népszerűség nyerése céljából már a középkorban gyakran váltak bűnbakokká, sokszor űzték ki őket új lakóhelyeikről.

Az iszlám és az Arab Birodalom megszületése

Eközben a Közel-Keleten az Arab-félszigeten, a Római, majd a Bizánci Birodalom peremvidékén újabb óriási változás történt. Akkoriban ott viszonylag kedvezőtlen természeti viszonyok között arab nyelvet beszélő törzsek éltek, amelyek tagjainak többsége ló- és tevetenyésztő vándorló életmódot folytatott, őket beduinnak nevezték, míg egy részük kereskedéssel (főleg a mai Jemen és Palesztina közötti kereskedelemmel) foglalkozott. A Vörös-tenger partjaival párhuzamosan haladó karavánutak mentén a magasabb térszíneken alakultak ki első kereskedővárosaik, köztük Mekka és a ma Medinának nevezett város. Előbbiben született 570-ben vagy 571-ben Mohamed, akinek köszönhető egyrészt egy új világvallás, az iszlám megszületése. 

A mekkai nagymecset, az iszlám legszentebb helye a Kába-kő körül keringő zarándokok seregével (forrás)

Mohamed azonban nemcsak vallásalapító próféta, „Isten küldöttje” volt, hanem jelentős történeti személyiség is, aki egyesítette az addig széttagolt arábiai törzseket, és megteremtette a hatalmas Arab Birodalmat. Mohamedet – aki az iszlám hite szerint közvetlen leszármazottja volt Ábrahám prófétának – árvasága miatt nagybátyja nevelte fel. Karavánvezető lett, sokat vándorolt, aminek során alaposan megismerte a zsidó és a keresztény vallást, és köztiszteletnek örvendő, tehetős kerekedővé vált. Negyven éves korától egyre inkább az igazság lehetséges útjairól elmélkedett, látomásai voltak, melynek során megjelent neki Gábriel arkangyal és közölte, hogy „Mohamed, te Isten küldötte vagy, add hírül Isten hatalmát!”. E kinyilatkoztatások nyomán egyre jelentősebb hívő csoport alakult körülötte, melynek tagjai összeütközésbe kerültek Mekka lakóival, ezért 622-ben a mai Medinába menekültek (ennek következtében kapta a város mai nevét, amelynek jelentése: „A próféta városa”). 

Medinában Mohamed kiépítette az új vallás, az iszlám rendszerét és számos vallási, valamint világi törvényt is kihirdetett, prófétai mivolta mellett fokozatosan politikai vezetővé is vált. Eszméi gyorsan terjedtek, miközben a vallási célokhoz egyre inkább politikai célok is kapcsolódtak. 630-ban Mekka jóformán kardcsapás nélkül került Mohamed és hívei birtokába, majd a korábban egymással harcoló arab törzsek egyesítésével kialakult az egyre rohamosabban terjeszkedő, hódító Arab Birodalom, amit Mohamed halálát (632) követően dinasztikus jelleggel az ún. kalifák vezettek. A hódítás együtt járt az iszlám hit és kultúra, valamint az arab nyelv terjesztésével. Az első kalifák alatt az iszlám harcosok pár évtized alatt elfoglalták az antik világ jelentős részét, leverték a perzsákat és a bizánciakat, uralmuk alá került Szíria, Palesztina és Mezopotámia (635–641) – amelynek során I. Omár kalifa 638-ban egy éves ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet –, majd Egyiptom (639–642) és Perzsia (651), is. Az Omajjád dinasztia további hódításai idején (661–750), alig 100 év alatt már el is érte el a legnagyobb kiterjedését az arabok hódítása, az Ibériai-félszigettől Észak-Afrikán és Szicílián át az Indus völgyéig terjedően létrejött az Arab Birodalom és ezzel együtt végbement a meghódított területek lakosságának asszimilációja, azaz az arab nyelv és az iszlám hit uralkodóvá válása.

Az iszlám hit a zsidó és a keresztény hit sok elemét átvette, ahogy említettük, ősapjának Ábrahámot (arab alakban Ibrahim) tekintette, és az egykori Jeruzsálemet Mekka után második szent városának tekintette.

Nem véletlen, hogy Jeruzsálemben, a zsidók egykori központi Templomának helyén építették fel a Szikla-mecsetet, közelében pedig az Al-Aksza-mecsetet, mindkettő az iszlám legszentebb helyei közé tartozik (8–10. ábra). Ugyanakkor mind a zsidók, mind a keresztények sokat szenvedtek a különböző arab dinasztiák uralmai alatt, szent helyeiket többször lerombolták, gyakoriak voltak a vérfürdők. 1078-ban a török népekhez tartozó, iszlám hitű szeldzsukok foglalták el a Szentföldet, pusztításaiknak nagy szerepe volt a keresztes hadjáratok megindításában. 1099-től a terület részben a keresztes hadak által létrehozott királyságokhoz tartozott, de a keresztény hadak tartósan nem tudták a történelmi Izrael földjét uralmuk alatt tartani, és a 13. századtól a térség ismét muszlim dinasztiák uralma alatt állt. Az arabokat azonban a 16. század elején, I. Szelim szultán (1470–1520) uralkodásának második felében felváltották az oszmán-törökök, és innentől egészen az első világháború végéig Palesztina–Izrael–Szentföld a Török Szultánság része volt.

A jeruzsálemi Siratófal, a Heródes-kori templom megmaradt fala imádkozó zsidókkal (fotó: Horváth G.)
A Sziklamecset (épült 685–692 között) a jeruzsálemi Templom-hegy tetősíkján (fotó: Horváth G.)

A zsidóság újjászületése

A 19. században, a nemzetállamok kialakulása idején nyert teret a világszerte szétszórt zsidóság körében a cionizmus, azaz a zsidó nemzeti mozgalom és ideológia. Cion (vagy Sion) az ősi Jeruzsálem egyik erődített dombja volt, azon épült fel egykor Dávid városa. A név később átvitt értelemben     Jeruzsálemet, sőt az egész Izraelt jelentette a zsidók számára. A cionizmus megalapítója, Theodor Herzl 1860-ban Budapesten született, majd fiatal korában Bécsben jogot és irodalmat tanult, 1884-ben szerzett jogi doktorátust. Újságíró lett, többek között a híres Dreyfus-per tudósítója. Az Európában tapasztalt antiszemitizmus nyomán vált élete fő céljává, hogy a világ minden táján élő zsidók térjenek vissza Palesztinába, az ősi hazába, és ott, a történelmi Izrael területén alakítsák meg, pontosabban állítsák helyre a zsidó államot.

Herzl az akkori török kormánynál elérte a zsidók letelepedésének engedélyezését, aminek következtében megkezdődött és az első világháborúig folytatódott a visszatelepülés (az „alija”) az akkor szinte teljesen arabok lakta Palesztina területére. 1914-ben már 90 000 zsidó élt a térségben, ebből 75 000 bevándorló volt (az arabok száma ekkoriban kb. 500 000 fő volt). Bár 1914 nyarán a török kormány megtiltotta a nem török állampolgárságú zsidók letelepedését, ez csak néhány évig érvényesülhetett, mert a háborút lezáró békeszerződések nyomán Palesztina brit fennhatóság alá kerül, és mivel Lord Balfour angol külügyminiszter támogatta egy zsidó „nemzeti haza” létrehozását, a bevándorlás folytatódhatott. A visszatelepülő zsidók sajátos telepeket, közösségeket hoztak létre, és főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. 1924 és 1927 között újabb több mint 65 000 zsidó érkezett Palesztinába, ami óhatatlanul az arabokkal való összetűzésekhez vezetett, megkezdődtek az első arab-zsidó összecsapások, mindkét oldalon félkatonai szervezetek alakultak, a britek ezért bevándorlási kvótát vezettek be, ami kiélezte a brit-zsidó ellentéteket is. A nácizmus hatalomra kerülése és európai terjeszkedése miatt azonban továbbra is sok zsidó akart bevándorolni, számukat növelték a háború borzalmait túlélők is. Így a II. világháború után lappangó polgárháború alakult ki, és a tehetetlen britek végül a területről való kivonulás mellett döntöttek. A háború után megalakult ENSZ 1947-ben egy tervet dolgozott ki, amelyben egy arab és egy zsidó állam létrehozását javasolta. A javaslatot a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta, a tervezett határokat azonban a zsidó fél elfogadhatatlannak tartotta, az arab fél pedig eleve nem volt hajlandó egy zsidó állam létezésébe beletörődni. 

Az ENSZ terve (1947) egy arab és egy zsidó állam létrehozására (forrás: Kaposi J.– Katona A. (szerk.): Történelmi atlasz középiskolásoknak (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet 2017. p. 68.)

Amikor a brit katonák távoztak, 1948. május 14-én kikiáltották a szabad és független Izrael államot, ami azonnal az 1. arab-izraeli háború kirobbanásához vezetett. Az 1949-ben fegyverszünettel zárult harcok nyomán alakultak ki azok a határok az immár önálló államiságú Izrael és szomszédjai között, amit nemzetközileg évtizedeken át hivatalos határoknak tekintettek. Az új Izrael területéről kb. 700 000 arab elmenekült a szomszédos országokba, őket és utódaikat tartják ma is úgy nyilván, hogy „palesztin menekültek”. A további konfliktusok ezért várhatók voltak, de amiatt is, mert az egykori zsidó szent helyek jelentős része és Jeruzsálem nagy része (beleértve az Óvárost) a fegyverszünet nyomán Jordánia területéhez tartoztak. 

Összefoglalva és a bevezetésben feltett kérdésre válaszolva tehát elmondható, hogy a több háborúhoz is vezető békétlenségnek alapvetően az az oka, hogy mind az arabok, mind a zsidók saját ősi földjüknek tekintik a világnak azt a részét, amelyet a keresztények is szent földjüknek tekintenek, a másik népet pedig betolakodónak, illetve bitrolónak. Mint a továbbiakból látni fogjuk, a világpolitika ahelyett, hogy elsimította volna ezeket az ellentéteket, inkább még fokozta.

További arab-izraeli háborúk

Az újabb háború bármikor kitörhetett, amiben a hidegháború is szerepet játszott. Az USA által támogatott izraeli állammal szembenálló arab országokat ugyanis a Szovjetunió nagy erővel támogatta és felfegyverezte, már csak azért is, mert a legnépesebb arab országban, Egyiptomban az egykori királyságot megdöntve fiatal, erősen marxista meggyőződésű szovjetbarát katonatisztek kerültek hatalomra, közülük kiemelkedett a karizmatikus Gamal Abdel Nasszer (1918–1970), akit hamarosan az egész arab világ vezetőjének tekintettek. Nasszer 1956-ban bejelentette az addig egy angol–francia vegyesvállalat tulajdonában álló Szuezi-csatorna államosítását, aminek ellencsapásaként 1956. október 29-én angol-francia támadás indult a csatorna visszaszerzésére, és a két nyugat-európai fél oldalán Izrael is belépett a háborúba, hadereje elfoglalta a Sínai-félszigetet. A háború végül november 7-én fegyverszünettel zárult, a britek és a franciák visszakoztak, amiben szerepe volt annak, hogy ugyan egészen más-más okból, de mind az USA, mind a Szovjetunió erre késztette őket, a Perzsa-öböl menti olajtermelők pedig az „olajfegyvert” először használva embargó alá vonták a két országot, ami ellátási nehézségekhez vezetett. (Nekünk, magyaroknak különösen szomorú, hogy a nyugati hatalmak pont akkor robbantották ki ezt a háborút, amikor Magyarország megpróbálta kivívni függetlenségét; a szuezi válság nagy szerepet játszott abban, hogy a szovjetek a forradalom fegyveres leveréséről döntöttek, az Egyiptomot megtámadó nagyhatalmaknak pedig akkor nyilván nem volt fontos ez ellen fellépni, de a szuezi kaland miatt nem is lehetett rá erkölcsi joguk.)

A szuezi, vagy más néven 2. arab-izraeli háború lezárása után Izrael visszavonult a Sínai-félszigetről. Cserébe megkapta a szabad izraeli hajózás jogát a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán, ami azért volt nagyon fontos, mert Izrael fő kőolajellátója ebben az időben még (az iszlám forradalom előtti, USA-barát) Irán volt.

Természetesen az arab országok – Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak – koalíciója visszavágásra készült, egyre erősebben fegyverkezett, továbbra is szovjet támogatással, míg Izrael hadseregét már nemcsak az angolok, franciák és amerikaiak látták el, hanem az izraeli ipar is egyre korszerűbb fegyverek gyártására volt képes. Bármely pillanatban várható volt a 3. arab-izraeli háború kirobbanása, ami 1967 júniusában meg is történt. A „casus belli” az izraeli olajimport fő kikötőjéhez, Elathoz vezető Akabai-öböl bejáratának, a Tiráni-szorosnak az arabok általi elzárása volt. 1967. június 5-én hajnalban összecsaptak izraeli és egyiptomi vadászgépek, ezzel kitört a 3. vagy más néven „hatnapos” arab-izraeli háború. Miután Izrael meglepetésszerűen már a földön lebombázta az egyiptomi és szíriai légierő szovjet gyártmányú MÍG vadászgépeit, óriási fölénybe került, páncélosai akadálytalanul törhettek előre és 3 nap alatt elfoglalták Jordániának a Jordán folyó inneni részét (azaz Ciszjordániát), ismételten az egész Sínai-félszigetet, valamint a Szíriához tartozó, az akkori fegyverek idején még stratégiai fontosságúnak számító Golán-fennsíkot. Így a megszállt területekkel együtt nagyjából helyreállították a történelmi Izraelt, és ami a világ zsidósága számára hallatlanul fontos volt, Jeruzsálem kétezer év után újra izraeli kézbe került.

A súlyos vereséget követően az arabok folyamatosan készülődtek a visszavágásra, amihez az újabb hatalmas szovjet fegyverszállítmányok is elősegítettek. 1973. október 6-án (kihasználva, hogy az az egyik legnagyobb zsidó ünnep, (Jom Kippur napja) egyiptomi támadás indult, ezzel kitört a 4. arab-izraeli háború. A csapatok átkeltek a Szuezi-csatornán, a támadás pedig váratlanul érte a kissé felkészületlen izraeli hadsereget. A jelentős kezdeti arab sikereket követően azonban az izraeliek ellentámadásba mentek át, és hullámzó frontvonalak mellett az egyre erősödő izraeli fölény végül 19 nap után általános fegyverszünethez vezetett. Ezt több éves tárgyalások követték, amelynek eredményeképpen a felek visszavonultak az 1967-es határokra.

A fegyverszünet ellenére a harcok újra és újra fellobbantak. 1978-ban Izrael megszállja Dél-Libanon egy részét, mivel onnan palesztin fegyveresek lőtték az észak-izraeli városokat. Sőt, mivel a palesztin vezetés, élén Jasszer Arafáttal a libanoni Bejrútban ütötte fel főhadiszállást, 1982-ben egy újabb háború (nevezik 5. arab–izraeli háborúnak is) során izraeli csapatok egészen Bejrútig nyomultak, így az tartózkodó palesztin fegyveres csoportoknak távozniuk kellett (Tunézia fogadta be a meggyengült a Palesztin Felszabadítási Szervezetet). 

A sok háborúzás után a béke felé tett első gesztusként Anvar Szadat (aki Nasszer halála után Egyiptom elnöke lett) 1978-ban Izraelbe látogatott, beszédet mondott az izraeli parlamentben, a Knesszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét arab ország államfője elismerte. Majd a tárgyalások nyomán 1980-ban Szadat és Menahem Begin akkori izraeli miniszterelnök az USA-beli Camp Davidben aláírta az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sínai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek palesztinok autonómiájáról. (Szadat később életével fizetett a békéért: szélsőséges iszlamisták Kairóban egy díszszemlén tüzet nyitottak a dísztribünre, sok embert, köztük az elnököt is lemészárolva.) 

Sok év után amerikai közvetítéssel Izrael és Jordánia is a békés rendezés mellett döntött. 1988-ban Jordánia lemondott Ciszjordániáról egy leendő Palesztin állam javára, így területi követelései megszűntek, ami lehetőséget adott arra, hogy 1994-ben aláírjanak egy megállapodást, amelynek értelmében Izrael és Jordánia véget vet az ellenségeskedésnek.

De mi lesz a palesztinokkal?

Azzal, hogy Izrael egyre több arab állammal ír alá valamiféle békeegyezményt, még korántsem oldódik meg a közel-keleti helyzet, ugyanis ahhoz a legfontosabb a palesztin kérdés rendezése lenne. Palesztina ma több mint száz ország által hivatalosan elismert de jure (jogilag) létező állam a Közel-Keleten, de facto (ténylegesen) azonban önállósága erősen korlátozott. Két része van: az 1949–1967 között még Jordániához tartozott Ciszjordánia és az ún. Gázai-övezet, amely a Földközi-tenger partján, az egyiptomi határ mentén húzódó keskeny földcsík. 1993-ban – azt követően, hogy titkos tárgyalások kezdődtek Oslóban a palesztinok és izraeliek között – Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a PFSZ-elnöke megállapodást írt alá, amelynek értelmében a palesztin területek korlátozott önrendelkezéshez jutottak, és Palesztina irányítása fokozatosan a Palesztin Nemzeti Hatóság kezébe került, annak polgári törvényhozása alatt áll. Az egyezmény azonban nem változtatott azon, hogy a terület nagyobb részét Izrael ellenőrzi (a Gázai-övezet 2008 óta egy különálló palesztin szervezet, a Hamasz igazgatása alatt áll). A palesztin rendezésnek azonban nemcsak ez a belső rivalizálás a fő akadálya, hanem sok más is, közülük egyik legfontosabb az izraeli betelepítési politika. Ugyanis a népességét a zsidó bevándorlás révén növelő Izrael egyre több lakótelepet épített és épít fel Ciszjordániában, majd ezek területét összefüggő sávban egy hatalmas fal megépítésével Ciszjordánia felé lezárva lényegében annektálta is, a betelepítés pedig folytatódik. Hasonló a helyezet a túlnyomórészt arabok lakta Kelet-Jeruzsálemben is, ami az araboknak azért sem elfogadható, mert ők Jeruzsálemet Palesztina fővárosának tekintik. A palesztinok követelik a rovásukra történő zsidó terjeszkedés megállítását, a telepek kiürítését és a terület visszaadását. Izrael a falat nemcsak emiatt építette fel, hanem azért is, mert palesztin szélsőségesek gyakran követtek el véres merényleteket zsidók ellen, és ezt akarta az izraeli állam a falak megépítésével (és ezáltal a belépés szigorú ellenőrzésével) megakadályozni. Az izraeli politika ellen két ízben is nagy felkelés (intifáda) tört ki, számos áldozattal. 

Betlehem, a Születés temploma (fotó: Horváth G.)
Betlehem ma tipikus ciszjordániai arab város (fotó: Horváth G.)

Sajnos a palesztin kérdés megoldatlansága, a menekülttáborok kilátástalansága, a palesztinok körében nyomasztó munkanélküliség és az izraeliek nem ritka arroganciája a szélsőséges iszlám melegágya; amíg a palesztin vezetés nem tud gazdasági fellendülést felmutatni, vagy tágabb értelemben amíg a palesztin ügyet támogató arab országok nem képesek a palesztin vezetést erre rávenni, addig igazi béke nem várható. Nem segíti a helyzetet sem a palesztinok megosztottsága (a Hamasz és a Fatah ellentétein túl itt arra is kell utalni, hogy egyes palesztin szervezetek Izrael semmiféle elismerésére sem hajlandók), sem az izraeli belpolitika mindinkább egymással szembenálló kétpólusúvá válása. De olyan alapvető kérdések is megoldandók, mint pl. Jeruzsálem helyzete és jogállása, mindhárom nagy vallás a szent helyeinek felügyelete és látogathatósága, ezek terén pedig szinte lehetetlennek tűnik minden felet kielégítő megoldás megtalálása. 

Ha tehát a címben feltett kérdést – kialszik-e egyszer a közel-keleti tűzfészek? – csak a történelmi Izrael – Palesztina – Szentföld térségére korlátozva vizsgáljuk, akkor is eléggé pesszimista válasz adható – márpedig a Közel-Keletnek nevezett térséget még ezer más konfliktus is tépázza…

A témában való elmélyedéshez ajánlott irodalom

  • Benke J. 1987: Az arabok története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 614 p.
  • Brentjes, B. 1986: Izmael fiai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 177 p.
  • Bright, J. 2001: Izráel története. Kálvin Kiadó, Budapest. 552 p.
  • Chapman, C. 2003: Kié az ígéret földje? Kálvin Kiadó, Budapest. 360 p.
  • Flavius, J. 1964: A zsidó háború. Gondolat Kiadó, Budapest. 551 p.
  • Gilbert, M. (é. n.): Izrael története. Pannonica, Budapest. 608 p.
  • Goldschmidt, A. Jr. 1997: A Közel-Kelet rövid története. Maecenas Könyvek, Budapest. 464 p.
  • J. Nagy L. 1997: Az arab országok története a XIX-XX. században. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. 180 p.
  • Knoll, G. 1982: Jézus nyomában. Szent István Társulat, Budapest. 595 p.
  • Makai Gy. 1968: Izrael ​három háborúja. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 206 p.
  • Marcus, A. D. 2000: A Biblia a régészet tükrében. Gold Book Kft., Debrecen. 348 p.
  • Miller, M. J. – Hayes, H. J. 2003: Az ​ókori Izrael és Júda története. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba. 498 p.
  • Renan, E. 1991: Jézus ​élete. Európa Könyvkiadó, Budapest. 428 p.
  • Rogers, M. 1976: A hódító iszlám. Helikon Kiadó, Budapest. 169 p. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük