Kaleidoszkóp

Mozaikok az Omo-völgyi törzsek életéből 3.

VASVÁRY KINGA

Budapest I. Kerületi Szilágyi Erzsébet Gimnázium, vasvary.kinga@gmail.com

Suli gondok

A gyerekek a szerepeket szüleiktől, testvéreiktől tanulják meg. Sokszor a törzsek korcsoportokra vannak osztva születésüktől fogva. A mursziknál pl. dongaj korosztály a kisebb fiúké, a terikhez tartoznak, amíg feleséget nem választanak maguknak és megnősülnek. Ebbe a korosztályba tartozó fiúk vigyáznak a marhákra, botpárbajokon vesznek részt, és a falun kívül élnek a csordával. A bara korcsoportba az öregek tartoznak, akiket az alatta lévő korcsoportok tagjai nagyon tisztelnek. A szerepek, feladatok tehát ki vannak osztva korcsoportokra a férfiaknál, és persze az ezzel való felelősség is: döntéshozatal a baráknál, vagy a legfontosabb gazdasági elem, a marhák őrzése a teriknél. Így mindenki meg tudja tanulni a saját korának megfelelő feladatait a társadalmi elvárásnak megfelelően.

A nők társadalmában sokféle tanulási forma alakult ki. A karók nem dolgoztatják a lányokat addig, amíg férjhez nem mennek. Csak a vízhordást és a magok őrlését bízzák rájuk. A bashadáknál éppen fordítva, sokat dolgoztatják a gyerekeket pici koruktól fogva, hogy jól megtanulják a háztartás csínját-bínját. Az első törzsnél a nők teste számít a párválasztásnál, nem „fáradhat el” a házasságra, a másik törzsnél a kezükön lévő bőrkeményedés, a vízhordástól púpos hát alapján mondják a lányokra, hogy jó asszony lesz belőle, nem fogja majd verni a férfi a tudatlansága miatt. Ebből az összehasonlításból is látszik, hogy a tanulásnak két színtere van, a látens tanulás és a tapasztalati alapú utánzásos tanulás.

A gyerekek a napi teendőket az otthonukban el tudják sajátítani, de a világról alkotott elképzelésük nagyon függ a törzs kapcsolataitól. A szomszédos törzsek szokásait harcokban, kereskedelmi kapcsolatokban, illetve házasságok révén ismerhetik meg. A globális világról alkotott elképzelésük viszont attól is függ, hogy mennyire találkoznak idegen kultúrákkal (amhara vagy nyugati turisták) illetve járnak-e iskolába. Az iskolába járás problémájával nagyon szemléletesen foglalkoznak Cseke Eszter és S. Takács András (On the Spot – Esther, a törzs lánya) filmjei.

A gyerekeket nem mindig engedik iskolába, hiszen a hagyományos feladatokat (vízhordás, nyájak őrzése, ételkészítés) el kell látniuk, és a család nem szereti, ha elmennek tőlük a faluból távoli kollégiumba. A másik probléma alapvetően az, hogy a tanult diákok sokszor nem mennek vissza a törzshöz, hanem maradnak a városokban vagy éppen külföldre mennek. Sokszor csak az általános iskolába engedik a nebulót, hiszen ha középiskolába járna, már nem tudna minden nap hazamenni. Nehezen összeegyeztethető az iskolában szereztt tudás és az, amit otthon, a mindennapos túlélésért kell tudni. Tetézi a problémát az is, hogy sok törzsnek nem volt írásbelisége (a murszi-amhara-angol szótár 2008-ban készült), a tudás szájhagyomány útján terjed akár napjainkban is.

Meglátogattunk Turmiban egy az Omo-völgyi törzsek látogatásához legjobb kiindulási pontjában lévő iskolát. Turmi egy kisváros, poros utcákkal, három év alatt semmit sem változó „hotellel”, kisbolttal. Az iskola a város szélén található, nagy kék kerítés veszi körbe. Felpakolva tanszerekkel (tollak, festékek, vonalzók, ceruzák, füzetek stb.) léptünk be az iskola kapuján. Már volt tapasztalatunk egy másik, észak-etiópiai (amhara) kis vidéki iskola meglátogatásából, így kíváncsiak voltunk a helyi iskolára is. Az épületek, udvar elrendezése nagyon hasonló volt, vagyis egyszintes, hosszú épületben több, egymás mellett lévő tanterem van, nagy, tágas udvarral. A mosdóhelyiség kis épület, de van! Igaz víz alig csordogál a csapból. Az igazgatói irodába mentünk, ahol az iskola vezetője bemutatta az iskolát grafikonok segítségével. Azonban nem számítógépen néztük az adatokat, hanem a falon. Hatalmas poszterek ábrázolták tematikusan és időrendben a gyerekek eredményeit, a tantárgyak átlagait, a gyereklétszám alakulását. Az igazgató nagyon büszke, hogy egyre több gyerek jön iskolába, csak sajnos nagyon kevés felszereléssel, ezért igen örült az adományunknak.

Az iskola legfurcsább részének nem a tantermek bizonyultak, amelyek falán alig volt valami az omló vakolaton kívül, hanem a fantasztikus udvar. Szavannán vagyunk, ne felejtsük, a csapadék nagyon kevés, így az udvar egy nyitott könyv a tanuláshoz! Az udvar több tantárgyra van „felosztva”, van földrajzi rész, ahol a Naprendszerrel ismerkedhetnek, van matematikai rész, ahol a térformákat, műveleteket mutatják be, vagy testnevelés rész, ahol a játékszabályokat, játéktereket ismerhetik meg, biológia, ahol a virág és a sejt felépítését modellezik.

Az iskola udvara helyettesíti az iskolai modelleket és az aktív táblát (fotó: Mari L.)

Az iskola falait is használják: jelmondatokat, motivációs üzeneteket írtak fel a tanulás megkönnyítésére és a távlati célok megfogalmazására a diákoknak. A falakon akár egy állat belső szerveit is lehet tanulmányozni. Minden modell nagyon szemléletes, sok feliratozva, angolul is!

A Naprendszer modellje a turmi iskola udvarán (fotó: Vasváry K.)

A gyerekek – mint minden iskolában – nagyon kíváncsian viselkedtek, bátran kérdeztek, ügyesen mutogatták el a mondanivalójukat. Az énekórát a szabadban tartották, persze egyből vége lett a rendnek, amikor felfedeztek minket, inkább produkálták magukat, táncoltak. 470 kisdiák tanul itt, egy évfolyamon akár 80 diák ül az iskolapadban. A tanítás 08:30 órakor kezdődik és délig tart. Az igazgató sajnálkozva mondta, hogy a tehetséges tanulók közül sem sokan tanulnak tovább. A nyelvekre, főleg az angol tanítására nagy súlyt fektetnek (emlékezzünk a sok angol feliratra), hiszen ha nem is tanul tovább a gyerek, akkor is jó idegenvezető lehet a törzseknél, ami a fiatalok számára egyre vonzóbbá váló foglalkozás. Sokszor tapasztaltuk, hogy a helyi vezetőnk bemutatta a családját, akik még tradicionális életet élnek, viszont ő már a városban lakik.

Karo törzsbeli idegenvezetőnk nővérével szülőfalujában (fotó: Mari L.)

Én elmentem a vásárba…

Útjaink során azt tapasztaltuk, hogy az emberek állandóan vándorolnak. Néha céltalannak tűnően, mikor egy hosszú úton poroszkált valaki egyedül, csomag, állat nélkül. Azonban a jövés-menésnek iránya van: egymás táborait látogatják (marhák ellenőrzése a mursziknál), rokonlátogatások, a marhatábor és a falu közötti járkálás, a turisták által látogatott falvak felkeresése kis bevétel céljából. Mégis a legtöbb embert mozgató vándorlási irány a piac. Meghatározott napokon rendezik a különböző településeken (Key Afar, Dimeka, Turmi). Minden törzsnek kialakult piacrendje van, ahová akár hosszú gyaloglás árán mennek el állataikkal vagy éppen a többi törzstag által igényelt hosszú „listával”.

A piacokon folyik az alkudozás, a cserebere, de ma már a pénz is jelentős szerepet kap a vásárlásoknál. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy mit vesznek, a nők hogyan alkudoznak és próbálgatják a cipőket, vesznek hajfestéshez agyagot, edényeket, testdíszeket. 

Hagyományos bőrruhát és tökből készült fejfedőt viselő hamer nő új cipőt vásárol a piacon (fotó: Vasváry K.)

A férfiak kihasználják a piac adta lehetőségeket egy kis beszélgetésre, sokszor csoportba verődve várják a liszteszsákok lepakolását a teherautóról. A piacon lehet a legjobban megismerkedni a helyi törzsek tagjaival, hiszen a helyiek ilyenkor fesztelenül mászkálnak, nem pózolnak a turisták kedvéért. Sokan hosszú gyaloglás árán tudnak eljönni a piacra, ezért itt a kocsma a legfontosabb létesítmény. Műanyagkannákból méregetik a sörszerű italt, az emberek pedig törzsi hovatartozástól függetlenül ülnek kis fából készült „sámlijukon” (ami egyben alváshoz használt fejtámla is) és kortyolgatják a nedűt. Persze meleg van, jól csúszik az alkoholtartalmú ital és így a hangulat is egyre emelkedettebb lesz a nap vége felé. Közben beszélgetnek, amely a hírek terjedésében nagyon fontos, hiszen ezek a törzsek sokszor elszigetelten élnek egymástól, a városoktól, és így itt ismerhetik meg a „világban” történt eseményeket.

Minden piac elengedhetetlen része a „kocsma”, ahol a híreket cserélik ki a piacnapokon (fotó: Mari L.)

A piacon feltűnt, hogy a férfiak mindennapi viseletéhez hozzátartozó Kalasnyikov géppisztoly nélkül látjuk a férfiakat vásárolgatni, kocsmázni. Gyorsan kiderült, hogy a városokba, piacra fegyvert nem szabad behozni, így a város határában helyezik biztonságba fegyvereiket, a béke fenntartása érdekében. A fegyvereket általában Dél-Szudánból szerzik be és a marhacsordák őrzésére használták eredetileg, de ma már kisebb konfliktusokban is el-el sül a fegyver, ezért tiltották ki a városokból. A gépfegyver a menyasszony családjának szánt adomány részévé is vált éppen úgy, ahogy a csorda. Ha már házasságról írok, akkor a piac egy speciális funkcióját is meg kell említenem. A férfiak és a nők sokszor egymással szemben állnak, néha megérintik finoman egymást, mosolyognak, ismerkednek egymással, és ezt a mozdulataikból igen jól látni, ha nem is halljuk, értjük a párbeszédet. A piac ugyanis fontos szerepet tölt be a párkeresésben is. A törzs több klánból is állhat, egy falun belül sokszor nem engedélyezett a házasság, nehogy beltenyészet forduljon elő. Ezért a fiúknak párt kell keresni más faluból vagy más, kulturálisan közel álló törzsből, amelynek legjobb helyszínt a piac ad. Itt találnak egymásra a leendő szerelmesek, itt folyik a flört, az udvarlás.

A piac az ismerkedés, flört helyszíne is (fotó: Vasváry K.)

Ezeken a piacokon azért is szeretek nézelődni, mert kézbe foghatjuk azokat az emblematikus tárgyakat, amelyeket a helyiek használnak. Ilyen a hamer első és második feleségek nyaklánca, a tökfödő, a kalabas, amelyben különféle folyadékokat raktároznak.

A hamer nők családi helyzetét jelző nyakékek. A kép felső részén látható egyszerűt a második, a díszesebbet az első feleségek viselik (fotó: Vasváry K.)

A helyiekkel igazi kapcsolatba kerülni a magunkfajta utazóknak nagyon nehéz, hiszen a falvakban a helyiek a turistáknak „szerepelnek”, és megtapasztalták, hogy a fényképezésért, látogatásért, táncért, szokások bemutatásáért lehet pénzt kérni, a turisták gazdasági erőforrássá váltak számukra. Persze még ezzel a kompromisszummal is beleláthatunk a törzsek életébe, megmutatják szállásaikat, megismertetnek a mindennapi szokásaikkal. Az Omo-völgyétől kicsit távolabb élő, már korábban említett dorzéknél együtt készítettük el kenyérszerű ételüket, a kocsót hamisbanánból, miközben megismerkedtünk az összes munkafolyamattal. Betekintést nyertünk a fazekas mesterség fogásaiba és a fonalkészítés és a szövés folyamatába is. 

A dorzék kenyerük anyagát hamisbanán szárából készített, érlelt masszából gyúrják (fotó: Mari L.)

Ha a falvakban a kunyhók között sétáltunk, akkor több tucat gyerek fogta vetélkedve a kezünket, és szívesen tanultak meg tőlünk magyar népi játékokat is. Érdekes jelenet volt, amikor egy defekt miatt megállni kényszerültünk egy kihalt földúton, és ki tudja honnan, hamer férfiak kerültek elő Kalasnyikovokkal a vállukon, amiket hamarosan felakasztottak az út menti akáciafára és egy kis „rábeszélés” (ami mutogatáson alapult) után beálltak közénk röplabdázni. Elmondásuk szerint még sohasem labdáztak, de nagyon gyorsan beletanultak és a végén a labdát el is kérték maguknak.

Azt hiszem nagyon fontos megtanítani diákjainknak a sokféleség elfogadását, és a hagyományok tiszteletét akkor is, ha meglátogatunk egy törzsi közösséget, vagy bárhol kapcsolatba kerülünk tagjaikkal. Vannak általános szabályok, viselkedési normák, amelyeket érdemes megtanítani diákjainknak, hiszen ilyen szituációkkal itt Európában kevéssé találkozhatnak. A földrajz tantárgynak tehát nagyon nehéz, de nemes feladata van, bonyolult természeti és társadalmi összefüggések megmutatása, miközben érzelmileg is neveljük diákjainkat. Az Omo-völgyben élő emberek története, élete, nehézségei a globalizálódó, változó világunkban alkalmat adhat küldetésünk teljesítésére nekünk, tanároknak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük