Kaleidoszkóp

Mozaikok a dél-etiópiai Omo-völgyi törzsek életéből 1.

VASVÁRY KINGA

Budapest I. Kerületi Szilágyi Erzsébet Gimnázium, vasvary.kinga@gmail.com

Ha egy ország vagy akár egy kontinens arculatát igazán meg szeretnénk ismertetni diákjainkkal, akkor nem elég a természeti tájakról, gazdaságról beszélni a földrajzórán, hanem az országot benépesítő embereket, népcsoportokat is be kell mutatni. Feltételes módot használok, mert lehetetlen vállalkozásnak tűnhet a kis óraszám miatt. Mégis arra buzdítanék e cikkel mindenkit, hogy egy kontinensről – akár egy-egy „mintaterületet” kiemelve – sok érdekes, a tananyaghoz is kapcsolható és azt elmélyítő információt mondjon el tanítványainak. Ennek lehetőségeit szeretném bemutatni Etiópia Omo-völgy kultúrájának példáján.

Az Omo-völgy Etiópia déli részén fekszik, nyugatra Dél-Szudán, délre Kenya határolja. Ez a terület számos törzsi közösségben élő népnek ad otthont. Nem sok hely maradt a világon, ahol az emberek még viszonylag összhangban élnek a környezetükkel, és a globális világ sem alakította át jelentős mértékben kultúrájukat. Amikor eljutottam többször is erre a csodálatos helyre, földrajzos szemmel próbáltam megérteni a bodik, a dasenechek, a murszik és a többi itt élő törzs életének mindennapjait mozgató erőket.

A terület térképvázlata (Google Map és Google Earth alapján)

Gazdálkodás az éghajlat rabságában 

A törzsek gazdálkodását alapvetően meghatározza a szavannaéghajlat és a domborzat. Az Omo folyó mentén élő dasenechek árasztásos gazdálkodást folytatnak. A folyó az esős évszakban termékeny iszapot rak le, és az áradás után a nők vetik el a kukorica- és cirokmagokat. Ez nagyon hasonlít a Nílus menti gazdálkodáshoz abban is, hogy az Omo-völgyet fenyegető nagy gát (Gibe III.) építése gyökeresen megváltoztathatja az itt élők mezőgazdasági módszereit és lehetőségeit (a termékeny iszap- és a vízhiány). A másik trópusokon oly gyakran alkalmazott módszer az irtásos-égetéses földművelés, amely szintén cirok, kukorica, manióka, bab termesztését teszi lehetővé. Öntözés nincs, a jó termésért a csapadékot szállító felhőkben bízhatnak (március–április; október–november). A magasabb tengerszint feletti magasságban fekvő területeken használják ezt a módszert. A cirok minden déli népcsoport alapvető élelem-forrása, belőle kását készítenek. A cirokot hamuval keverik össze a dasenechek, hogy hosszú ideig raktározható legyen és a rovarok se egyék meg. A legtöbb törzsnél a felnőttek cirokkását esznek, hús csak nagyon ritkán kerül az „asztalra”. Csak a fiatalok esznek húst, illetve betegség vagy ünnepek során vágnak kecskét. Ha a marhahús nem is, a vér és a tej fontos fehérjeforrás az egyhangú növényi táplálék mellett. Főleg a fiatalok, a még fejlődő szervezetük szükségletei miatt esznek húst és isznak vért úgy, hogy a marhák nyaki erét megcsapolják és a vért összekeverik tejjel. Kiegészítő táplálék a méhek méze. Kaptárokat akáciafákon láthatunk, vékony ágakból készítik és marhatrágyával bélelik ki a belsejüket.

A szavannák hagyományos tevékenysége az állattenyésztés, itt talán nagyobb szerepet játszik a törzsek életében, mint pusztán kereskedelmi árucikk vagy élelemforrás. Az állatok számának gyarapítása a csordákban minden férfi számára kiemelten fontos feladat. Az állomány száma lesz az alapja a jó házasságnak. Ez nem véletlen, hiszen a szavannán élő törzsek családjainak igazi értéke a csorda, amit még életük kockáztatásával is megvédenek az állattolvajokkal szemben, akár Kalasnyikov gépfegyverüket is használva. Megvédik a betegségekkel szemben is úgy, hogy sok esetben nem egy helyen legeltetik a csordájukat, hanem kisebb csoportokra osztva a területük több helyszínén. 

A pásztor törzsek férfiainak elengedhetetlen tárgya a lőfegyver (fotó: Mari L.)

A férfiak az állatokat sokszor a feleségüknél is többre becsülik, becézgetik, díszítgetik. Ez abból is látszik, hogy több pénzt költenek a marhák gyógyítására, mint a gyerekek vagy feleségük betegségének gyógyítására. A legtöbb ének, költemény is az állataikról szól. Az állatok őrzése sokkal fontosabb is a család számára, mint a gyerekek iskolába küldése. Az erbore törzsnél a leányok is vigyáznak a csordára, sokszor igen távol a családi háztól.

A murszi férfiak születésüktől kezdve korcsoportokba tömörülnek. Az ifjú terik a falutól távol az állataikkal élnek egészen a nősülésig. Pár hetet egy helyen töltenek, majd ahogy a marhák lelegelik a területet, továbbállnak és hagyják regenerálódni a füvet. A növekvő jólét pl. orvosi ellátás a törzseknél is a népességszám növekedését eredményezi, amely az állatállomány és a törzsek által elfoglalt területek növekedésével is együtt jár. Így egyre kevesebb szabad terület lesz a legeltetésre, ami gyakran törzsi konfliktusokhoz vezet. Az állatok fontos szerepet töltenek be a ceremóniákban is. A nyangaton fiúknak egy lándzsával kell ledöfniük egy bikát, a máját eltalálva, hogy ne veszítsen sok vért ahhoz, hogy bebizonyítsák, hogy gondoskodni tudnak az idősekről és férfivé válhatnak. A dasenecheknél az első feleségnek kell áldozatot bemutatni az elhunyt ősök lelkének. A férj leöl egy kecskét, a máját felszeleteli, és először az első feleségnek kínálja, utána a többi feleségnek is jut a finomságból.

Az egyik legfurcsább szokás a hamer törzsnél az ukuze bulla, vagyis a bikaugrás, amihez teheneket használnak. Ennek a teljesítése jogosítja fel a fiatalt arra, hogy feleséget válasszon, gyerekei és saját családja legyen. Ilyenkor a család tágabb rokonsága is meghívást kap a próbára, és mivel gyalogszerrel jönnek a rokonok, jó hosszan elhúzódik a szertartás. Sokszor olyan nehezen terelik össze a szertartásban szereplő állatokat, hogy igencsak besötétedik. Mi is így jártunk, de ez csak az esemény megörökítése miatt volt kicsit sajnálatos. A bikákon átugráló fiú egy vékony, spirituális védelmet adó „szíjjal” a vállán átvetve, anyaszült meztelen hajtja végre a próbát. A testét előzőleg homokkal lemosta, mintegy megtisztította a bűneitől, trágyával bevonja, hogy erőt adjon a nem veszélytelen próba teljesítéséhez. Négyszer kell átfutni a szorosan egymás mellé állított állatok hátán, ami nem kis teljesítmény! Az ugrás közben férfiak erősen tartják a fejüknél és a farkuknál az állatokat, de ezzel együtt is megtörténik, hogy leesnek a próbázók, és csak a következő évben próbálhatják meg újra a próbatételt, amitől alapvetően megváltozik a társadalmi státuszuk is.

A bikaugrás a férfivá válás próbája (fotó: Mari L.)

Tapasztalatom szerint a diákokat a furcsa szokások nagy csodálkozásra késztetik, vagy megrémítik, elgondolkodtatják őket. Ezért érdemes a szokások „lelki” hátterével is foglalkozni, megmutatni nekik azt, hogy vajon miből nőtte ki magát az a tradíció, ami számunkra igen idegen. A bikaugrás próba előtti rituálé pont egy ilyen tradíció. A férfivá avatás eseményén a nők a vendégek előtt megostoroztatják magukat a fiatal férfi családtagok által, és nem a szépségért! Ez nem csak egy kitartás, fájdalomtűrés próbája a lányok részéről. Megmutatják, hogy képesek szenvedni fiútestvérükért.

A hamer kultúra része, hogy a bikaugrás napján a család leánytagjai megvesszőztetik magukat (fotó: Mari L.)

Hol van mindebben a földrajz? A hamerok a szavanna területen élnek, ahol állandóan ki vannak téve a természet „szeszélyeinek”, például a szárazságnak, a sáskajárásnak, a földek kimerülésének. Sokszor kerülhetnek a családtagok, rokonok olyan helyzetbe, hogy éheznek, mert nincs elég kukorica, cirok. Ekkor a „megkorbácsolt” lány nyugodtan fordulhat a hátán sebeket ejtő férfihoz segítségért, aki rendszerint nem is tagadja meg azt. A behegedő sok seb a háton a túlélést is jelentheti a lányok számára. A fiúk nem dühből vernek rá a lányokra, sokszor biztatni kell őket ráncigálással, csúfolódással, hogy kötélnek álljanak e turistákat megborzongtató tradíciónak.

A hamer lányok hátán a hegek a későbbi „életbiztosításuk” lehet (fotó: Mari L.)

Nem a ruha teszi az embert

Amikor képeket vetítünk a természeti népekről, a gyerekeknek a legszembeszökő dolog az emberek viselete. A test fedettségének vagy fedetlenségének mindig volt egy ősi üzenete, de a törzsek öltözete kiválóan szemlélteti a globalizálódó világ előretörését is. A kis fűkunyhók között járva számtalanszor megállítottak pólóért vagy egyéb ruháért. Megfigyelhető illetve a gyerekekkel megfigyeltethetjük, hogy a felsőruházat előbb változik, mint a hagyományos szoknya vagy ágyékkötő viselete. Sokszor csak a turisták kedvéért öltik fel a régi kecskebőr ruhájukat a nők.

Vannak törzsek, akik felemás megoldással élnek. Nagy a kontraszt, amikor teljesen meztelen gyerekek futnak elénk kedvenc focimezüket viselő társaikkal. Az azonban látszik, hogy a ruhát nem feltétlen funkcionálisan hordják, szükségből, inkább mert utánozzák a turisták viseletét. Ha egy rituáléra kerül sor, a nyugati típusú ruhát ledobják, és hagyományos viseletben vesznek részt a szertartásokon. Pólóikat nemigen mossák, hiszen a tradicionális fűből, kérgekből, levelekből, bőrből készült ruhákat máshogy kellett ápolni (pl. a kecskebőrt vajjal kenik, hogy ne legyen merev), vagy ha elszakadt, csináltak másikat.

Tetszhet vagy idegenkedhetünk dolgoktól, de elítélni mások szokásait nem bölcs dolog. A toleráns viselkedésre lehet érzékenyíteni a gyerekeket a trópusi népek testdíszítéseivel is. Ilyen például a test hegtetoválása, amelyet szinte minden törzs végez. A bőrt egy tüskével megemelik, és egy éles pengével sebet ejtenek a bőrön, majd növényi olajjal összekevert hamut tesznek bele, hogy domború maradjon. 

Hegtetoválással díszített fiatal murszi lány (fotó: Mari L.)

Ez egy igen fájdalmas beavatkozás, de szinte elvárt, sokan csúfolódás tárgyának teszik ki magukat, ha „gyáván” visszautasítják. Persze, mint minden tetoválásnak, üzenete van; a felnőtt társadalomba lépésre, bátorságra, férfiaknál a legyőzött ellenfelekre, küzdelmekre utalnak a jelzések. Az egyes törzstagok „kiolvassák” egymás testét, ami a párválasztást is befolyásolja (pl. szexuális érettség). Persze kérdés lehet, ha ezeket az ősi jeleket (mellkason, vállon, hason főleg) nyugati típusú ruhával lefedik, eltakarják, hogyan fog módosulni a testi üzenet? Mi lép a helyébe? 

A diákok figyelmét igencsak felkelti a testdísz és az ajaktányér viselete egyes törzseknél. A suri (surma) illetve a murszi törzs nőtagjai a mai napig viselik az ajaktányérokat, és a tányér jelzi a reproduktív korát is a viselőjének. Az ajakbemetszést az első menstruáció után ejtik meg a szülei vagy valamelyik nőrokona, majd ebbe a sebbe betesznek egy fadarabot, majd fokozatosan tágítják egyre nagyobb fa- majd agyagtányérokkal. A legnagyobbak elérhetik a 15 cm átmérőt is! 

A murszi nők jellegzetes éke az alsó ajakba helyezett ajaktányér (fotó: Mari L.)

A történelmi gyökere ennek a tradíciónak a rabszolga kereskedőkre vezethető vissza. Azért találták ki a nők, hogy eltorzítsák vele az arcukat, így ne legyenek kelendőek az idegeneknek. Ma viszont így tetszenek a murszi férfiaknak és a turistáknak. A házasság után a feleségek a hétköznapokban egyre kevésbé viselik, az alsó ajkukon ejtett lyuk mérete is csökken. Csak ünnepek idején teszik be a díszüket, és persze ha jönnek a turisták, akik ezért még pénzt is adnak. Persze ennek is két oldala van, hiszen a tradíció megerősítésében sokszor a turistáknak is szerepe lehet. A murszik büszkén viselik az ajakkorongot, mivel ez jelentősen megkülönbözteti őket a szomszédos törzsektől, csoport öntudatot kölcsönöz nekik. Ezzel felhívhatjuk a diákjaink figyelmét más társadalmakban lévő, hasonló szerepet betöltő jelképekre is!

A murszi nők nem hordják rendszeresen az ajaktányért (fotó: Mari L.)

A másik érdekes szokás a testfestés és hajfestés. A karók vörös agyaggal és vajjal kenik be magukat, amikor leánykérésre mennek. Trágyával kenik be magukat a moszkitók ellen, vagy csak pusztán dekoráció gyanánt, de botharcok előtt is kifestik egymást fehér agyagfestékkel a surik és a murszik. 

Testfestéssel díszített karo férfiak az Omo folyó partján (fotó: Mari L.)

A hamerek pedig igazi hajszobrászok, hiszen megfelelő agyag kiválasztásával, majd összekeverésével kiváló frizurákat készítenek.

A hamer nők jellegzetes frizurájának tartását természetes anyagok (agyag, vaj) biztosítják (fotó: Mari L.)

A szépségért meg kell szenvedni, tartja a mondás, amely itt, az Omo-völgyben különös tartalmat kap. Sok törzsnél az alsó fogak igen fájdalmas eltávolítása is ezt a célt szolgálja. A mursziknál és a suriknál az ajaktányér behelyezéséhez szükséges az alsó metszőfogak kiverése.

A Jinkában lévő Néprajzi Múzeum anyaga között lévő riportok között olvasható, hogy ezeket a brutális beavatkozásokat egyre többen tagadnák meg, de a törzsi elvárások, a szülők és az azonos életkorú társak nyomása igen nagy, nehéz ellenállni a tradícióknak, mivel jelzés értékkel bír, pl. a házasulandó kor vagy a felnőttkor elérésének jelzése. Megtagadása kirekesztettséggel járhat, gyávának tarthatják majd az illetőt, amely az egyik legnagyobb szégyen a törzsekben.

Folytatjuk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük