Módszertani műhely

Önbizalomfejlesztő tapasztalás a tanítás-tanulási folyamatban

BABOCSAY CSENGE – ECSÉDI HAJNALKA – MARI KITTI – VÁRHEGYI RÉKA

földrajz tanárszakos egyetemi hallgatók, ELTE TTK FFI

A 2019-20. tanév őszi félévében több alkalommal látogattunk el Borsod-Abaúj-Zemplén megyei hátrányos helyzetű települések általános iskoláiba hospitálási és foglalkozás tartási céllal. Negyedéves földrajz tanárszakos egyetemi hallgatókként még kevés lehetőségünk adódott a képzés keretein belül tanítási órák megtartására, így nagy izgalommal vártuk ezeket az alkalmakat. Bár talán mindannyiunkban volt egy kicsi félelem az ismeretlentől, de a kíváncsiság és a lelkesedés sokkal jobban hajtott minket. Becsöppenve a gyerekek közé gyorsan feltaláltuk magunkat, és örömmel fogtunk hozzá az eltervezett feladatokhoz. Minden órát ketten vagy hárman tartottunk egyrészt azért, hogy minden diák elegendő figyelmet kapjon, hiszen arra számítottunk, hogy az általunk alkalmazott tanítási-tanulási módszerek jelentős részét nem ismerik, így ezek elsajátításában több segítségre lesz szükségük. Másrészt saját magunkat is erősítettük azzal, hogy ott áll egy hallgatótársunk mellettünk, hasonló érzésekkel, és így nem egyedül kell az ismeretlen terepen a még számunkra is viszonylag új feladattal megbirkózni.

Ebben az írásban azt szeretnénk bemutatni, hogy miként éltük meg a még ismeretlen szerepet, a szokatlan tanítási helyzetet leendő földrajztanárokként.

Komoly harcba indul az, aki a pedagógusi hivatást választja

Amikor múlt év májusában értesültem a kedvezményezett térségekben való foglalkozástartási kezdeményezésről, megszólítva éreztem magam. Felismertem, hogy – habár kevés tapasztalattal rendelkezem, a lehetőség megérkezett – csupán fejest kell ugranom a kihívásba. Annyit már korábban is sejtettem magamról, hogy foglalkoztat a hátrányos helyzetű kistérségek sorsa, arra a kérdésre viszont, hogy miképpen kerülhetnék közelebb az érdeklődés tárgyához, nem találtam kielégítő választ. Nagy várakozással álltam tehát az intézménylátogatás előtt: kíváncsi voltam arra, hogy mit tapasztalok majd az iskolában, ahová ellátogattunk. Emlékszem: roppant módon foglalkoztatott, hogy láthassam az intézményben tanító pedagógusok mindennapjainak egy szeletét, hiszen olyan hivatásukat gyakorló tanároktól is szándékomban áll tanulni, akik számomra ismeretlen kihívásokról taníthatnak engem. Érdekelt, hogy milyen mindennapi nehézségekkel találják magukat szemben az intézményben tanító pedagógusok és hogyan hidalják át ezeket. Reméltem, hogy alaposabban megismerhetem a járás és település szociális helyzetét.

Előzetes ismereteim úgy az intézményről, mint a tanulókról csekélyek voltak. A foglalkozások előtt csak az osztálylétszámokról volt ismeretünk, illetve tudtuk, hogy az általunk meglátogatott iskolák tanulói gyengén teljesítenek a kompetenciamérések alkalmával. A gyerekek már nagyon vártak minket. A diákokkal való együttműködés nem esett nehezünkre: úgy érzem, gyorsan és könnyedén sikerült interakcióba lépni velük. Megtapasztaltam, hogy minden gyereknek kedvére való, ha figyelnek rájuk és nyitottan beszélgetnek velük. Láttam az arcukon a boldogságot: értékelték, amikor véleményüket kérdeztük vagy éppen valami mással kapcsolatban intéztünk hozzájuk szavakat. Jó érzéssel tölt el, hogy a gyerekek valószínűleg egyedi színfoltként élték meg az együtt töltött napot: az iskola helyzetéből adódóan nem sűrűn nyílhat lehetőségük más pedagógusokkal találkozni. Ezzel együtt új vagy éppen más módszereket láthattak, új feladatokon (kihívásokon) keresztül próbálhatták ki magukat, ami valószínűleg izgalommal töltötte el őket.

Hallgatótársaimmal a közös munka során (felkészülés, foglalkozástartás) a kezdetektől könnyen szót értettünk. Megvalósult köztünk a hatékony kommunikáció, tiszteletteljes légkörben tartottuk meg foglalkozásainkat. Segítettük egymás munkáját, remekül kiegészítettük egymást. Egyetlen nap elegendő volt arra, hogy meglássam: komoly harcba indul az, aki a pedagógusi hivatást választja. A foglalkozások végén fáradtnak éreztem magam. Jól esett leülni és csendben lenni. Visszaidézni minél több percet, s ha csak egy rövid időre is, de elégedettnek lenni azzal, hogy mint pályájuk legelején járó vagy inkább előtt álló pedagógushallgatók, mi is tarthattuk a frontot.

Fogalomcsoportosítás csoportmunkával tanári segítséggel (fotó: Arday I.)

Azt éreztem, hogy a helyemen vagyok

A tanítást megelőző napokban már nagyon sokat járt a gondolataimban a tervezett óránk. Sokat foglalkoztunk vele, alaposan felkészültünk, bíztam benne, hogy a gyerekek részéről is olyan pozitív fogadtatásban lesz részünk, amilyen lelkesedéssel mi készültünk azokra. Természetesen az új helyzettől való félelem és a rendszeres gyakorlat hiánya kiváltott némi aggodalmat is bennem, de igyekeztem úrrá lenni ezeken az érzéseken és a foglalkozás sikerességére koncentrálni.

A tanóra bevezetéseként egy egyszerű kérdés-válasz sorozattal felmértük a diákok előzetes tudását a gazdaság szektorairól. Ezután egy párosítós játék következett, papírcédulákon szereplő tevékenységeket kellett a gazdaság ágazataiba besorolniuk a tanulóknak. Így próbáltuk megalapozni a következő nagy feladatot, amivel az óra további részében foglalkoztunk. A diákok csoportokban dolgoztak. Minden csoport kapott egy “Állapotleíró kiadványt”, ami egy általunk kitalált ország aktuális gazdasági helyzetéről ad tájékoztatást. Emellett a diákok különböző szerepeket is kaptak, amelyekbe belehelyezkedve kellett ezt az országot tovább irányítaniuk. A feladatot a miniszterelnökök beszéde zárta, amiben ismertették a csoportjuk által kitalált programtervet. 

A foglalkozástartás elején kissé izgultam, azonban ahogy elindult az óra, felvettük a fonalat, az izgalom tovaszállt és teljes mértékben a feladatra tudtam koncentrálni. Közvetlen kapcsolatom a diákokkal a csoportmunka során alakult ki. Sikeres, kellemes pillanatok és kevésbé sikeres, nehezebb pillanatok egyaránt voltak. Nagyban segítette a munkámat, hogy a feladatmegoldások során a diákok folyamatosan rám figyeltek, próbálták követni az instrukcióimat, igyekeztek velem együtt gondolkodni. Az első, egyszerűbb feladat megoldása során a lelkesedésük is szemmel látható volt, ez engem is nyugodtsággal töltött el, hogy örömmel végzik azt. A második, bonyolultabb feladat során azonban nem egyszerű kihívás merült fel. Egy szöveget kellett volna a diákoknak elolvasni, értelmezni és ez alapján tovább gondolkodni. Hallgatótársaimmal rögtön ráeszméltünk, hogy az általunk kitalált módszerrel nem végezhető el a feladat, mert a gyerekeknek komoly szövegértési problémáik vannak. Erre spontán módon kellett reagálnunk, azt gondolom, hogy – bár különböző módokon – mindhármunknak sikerült valamelyest feloldani a problémát és elősegíteni a feladat megoldását. Büszke vagyok arra, hogy tudtam reagálni a körülményekre, ezek alapján mertem változatni az előre eltervezett dolgokon. Mindezen szituációk alapján nagyon jól éreztem magam a pedagógusi szerepben, nagyon pozitív érzésekkel és lelkesedéssel jöttem ki az óráról.

Fegyelmezett várakozás a foglalkozás előtt (fotó: Arday I.)

Ez az alkalom hozzájárult a tanításra való hajlandóságom újbóli növeléséhez is. Bár négy évvel ezelőtt azért jelentkeztem erre a szakra, mert tényleg tanár szerettem volna lenni, és ebben a hivatásban láttam a számomra legmegfelelőbb kibontakozási lehetőséget, sajnos az utóbbi időben ez lelkesedés és a tanításra való hajlandóságom erősen megcsappant. A monoton hétköznapok során, amikor gyerekkel nem, csak dolgozatokkal és beadandók sokaságával találkozik a hallgató, amire még rátesznek egy lapáttal a későbbi munkavállalás várható nehézségei (megbecsültség hiánya, túlterheltség, alacsony fizetés stb.) nem csoda, ha veszítünk a lelkesedésből és a B tervet keressük. Ezt tettem, teszem én is alkalmanként, azonban amikor a gyerekek között azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, ez az, ami nekem való, és ezt szeretném csinálni, újra bizakodást indított bennem a jövőre nézve. 

A gyerekek motiválnak, hogy küzdj értük és fejleszd magad az érdekükben

Amikor a földrajz szakmódszertant oktató tanárnő megkeresett minket a lehetőséggel, őszintén megvallva vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészről nagyon örültem, hogy lehetőséget kapok bepillantani hátrányos helyzetű diákok oktatásába, életébe, másrészről pedig kétségek merültek fel bennem azt illetően, hogy vajon készen állok-e, elég felkészült vagyok-e egy ilyen ,,kalandra” úgy, hogy előzetesen nem volt gyakorlati tapasztalatom gyerekek tanításában. Ugyanakkor tudtam, hogy ez egy kivételes, ritka alkalom, amire igen keveseknek van lehetősége, főleg még egyetemista évei alatt. Így ebből is következik, hogy nem lehet kihagyni, hiszen hasznos tapasztalatgyűjtési lehetőség, ami jelentősen formálhatja az ember szemléletét és meglátásait.

Tanítási tapasztalat hiánya alatt természetesen nem azt értettem, hogy még sosem tartottam mikrotanítást vagy előadásokat, hanem azt, hogy még általános iskolás, illetve gimnazista diákoknak nem tartottam még iskolai keretek között tanórát. Az efféle tapasztalathiány mellett nehezítette az órára való felkészülésünket az, hogy nem tudtunk semmit az iskoláról, a gyerekekről, az elérhető eszközökről, tanulási módszereikről és az elsajátított tudásukról. Egyedül az osztálylétszámról kaptunk előzetesen információt, de amikor megérkeztünk kiderült, hogy nagyon sokan hiányoznak, így az sem volt biztos pont. Ezek alapján belátható, hogy igen nehéz egy tanítási órát úgy összerakni, hogy alkalmazkodjon a diákok tudásszintjéhez, létszámához és tényleg élvezetes legyen számukra. Hiszen a fő célunk az volt, hogy olyan órát tartsunk, ami lehet újszerű a számukra, de mindenképpen érdekes és szórakoztató, azaz ne kötelességnek érezzék a tanulást, hanem a tanítási óra járulékos pozitívumának.

Az információhiányból következő bizonytalanságunk miatt a tanító párommal meglehetősen izgultunk az iskolába érkezés és az első óránk előtt, de ez egyből eltűnt, ahogy megérkeztünk. Számíthattam volna rá, hiszen sokat hallunk a hátrányos helyzetűek támogatásáról közösségi fórumokon, mégis nagyon meglepett, hogy ilyen jól felszereltek az iskolák. Minden teremben volt aktívtábla, a termekben és a folyosókon különböző oktató jellegű poszterek lógtak, az iskolák épületein látszott, hogy nagyon jól karbantartottak, illetve nem régen festhették újra a folyosókat és az osztályokat, továbbá a szaktanárok elmondása szerint sok szemléltető eszköz áll rendelkezésükre, mint például földgömbök, makettek, poszterek stb. Az egyik iskolában megtudtuk, hogy nemrég nyertek egy pályázatot, amiből trambulint és egyéb játékokat vettek, amit a gyerekek szünetben és tanítás után az iskola területén használhatnak. Ami ezen kívül különösen meglepett, az a vasfegyelem volt. A diákok ha mosdóba vagy az udvarra szerettek volna menni, akkor engedélyt kellett kérniük, a fal mellett becsengetés előtt sorban vártak a tanárokra, az órán csak felszólításra, engedélyre szólaltak meg és még sorolhatnám. Ilyen szintű fegyelmezéssel sehol máshol nem találkoztam, pedig már több iskolában jártam, mind állami, mind egyházi iskolákban. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy mindig és mindenhol jól viselkednek, hiszen szünetben a tanáriba úgy jött be egy pedagógus, hogy pár fiút elkapott, ahogy egy labdát próbáltak kicsempészni az iskolából, illetve a tanárok is többféle incidensről, problémáról számoltak be, ami a diákok életmódjából adódik. Így pont ezért lehet szükség ilyen szintű fegyelmezésre, hogy az iskola jól és hasznosan tudjon működni. A diákok az óráinkon nagyon rendesek, tisztelettudók és aktívak voltak.

Ráhangoló beszélgetés (fotó: Arday I.)

Két-két órát tartottunk az iskolákban 7. és 8. évfolyamos osztályoknak. A 4 órára 3 témát dolgoztunk fel, így mindkét iskolában a nyolcadikosoknak ugyanazt az órát tartottuk meg. Ennek az órának a célja az volt, hogy megbeszéljük milyen egy város, milyen övekből épül fel, és adott épületek (pl. üzletek, szállodák, repülőtér, lakóparkok, gyárak) elhelyezkedését mely tényezők befolyásolják. A diákok egy aukció keretén belül  csoportokban licitálhattak különböző, a városokban megtalálható például szolgáltató, gazdasági szerepet betöltő létesítményekre (gyógyfürdő, élelmiszerüzlet, kórház stb.), majd ezeket kellett elhelyezniük egy általunk előre megrajzolt város alaprajzán, amit el is nevezhettek. Mind a két iskolában nagyon élvezték a gyerekek az árverést és a városuk elkészítését, pár diák a sajátját ki is tűzte a terem falára. A térképen jól látszott mind az épületek megvételénél és elhelyezésénél, hogy a számukra ismerős és az életükben fontos szerepet játszó dolgok jóval magasabb összegért keltek el, illetve központi helyre kerültek, míg a valóban nagyobb értékűek (mint például könyvtár, kórház) sokkal alacsonyabb áron kelt el, hiszen az ő falujukban nem volt ilyesmi.

Várostervezés a padon (fotó: Arday I.)

A hetedikeseknek tartott órák közül az egyiken az újrahasznosítás és a komposztálás volt a téma. Két csoportban dolgoztak, az egyik csoporttal komposztkaszinót játszottam, ahol a diákoknak azt kellett eldönteniük, hogy az általam felolvasott dolog tehető-e a komposztba vagy sem. Igenre és nemre általuk meghatározott számú zsetont tehettek fel, ha eltalálták, akkor a feltett összeg duplázódott, ha nem találták el, akkor elveszett. A másik csoport a tanító társammal az általunk gyűjtött szemét, hulladék helyes, szelektív szétválogatásával foglalkozott.

Az óra végén még tartottunk egy falugyűlést, ahol minden diák húzhatott egy szerepet, és a szerepe szemszögéből kellett érvelnie a társainak, hogy a falu melletti védett területre építtesenek-e egy új gyárat vagy inkább találjanak más megoldást a terület hasznosítására. Ez volt az egyetlen feladatunk, ami sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Mi arra számítottunk, hogy majd heves érvelések és beszélgetések alakulnak ki az osztályban arról, hogy mi legyen a terület sorsa, de ehelyett senki nem szeretett volna nagyon megszólalni, így elég sokat kellett őket kérdezgetnünk, hogy mindkét oldal igényeit megvilágítsuk. A fő problémát ebben az esetben valószínűleg az jelentette, hogy a diákok nem voltak tisztában egyes foglalkozások mibenlétével, illetve azok különböző érdekeivel a területhasznosítást illetően.

A negyedik óránk témája a vulkánosság volt. Az óra keretében építettünk vulkánt, vizsgáltunk különböző vulkanikus és nem vulkanikus kőzeteket és egy házilag készített szeizmográf segítségével megvizsgáltuk a gyerekekkel együtt, hogy milyen földrengést tudunk kiváltani ugrálással és a padok mozgatásával. Személy szerint, nekem ez az óránk tetszett a legjobban és nagyon jó volt megtapasztalni azt is, hogy a szünetben más osztályok diákjai is odajöttek hozzánk megkérdezni, hogy megyünk-e hozzájuk is vulkánt építeni. Szerintem a tanórákon megfelelően bele tudtunk helyezkedni a tanári szerepbe, és hasznos tapasztalatokat gyűjtöttünk feladataink, játékaink tanórai alkalmazhatóságáról.

Összességében elmondhatom, igazán pozitív csalódás volt ez a ,,kaland”, hiszen nagyon jó érzéssel jöhettünk ki az órákról és az iskolából. Ahogy az ottani pedagógusok is mondták: lehet, hogy a gyerekek nagyon problémásak és a tanítási idő 50-60%-ában nem tanítasz, hanem nevelsz, mégis ezek a gyerekek rengeteg szeretetet tudnak adni, ami tovább motivál, hogy küzdj értük és fejleszd magad az érdekükben. Én is pontosan ugyanezt éreztem, hiszen lehet, hogy ha Budapesten valamelyik gyakorlóiskolában tartottuk volna meg az órákat, akkor sokkal gyorsabban haladhattunk volna, jobban elmélyedhettünk volna a tananyagban és magasabb szintű megoldásokat kaptunk volna a feladatainkra. Ugyanakkor nagyon motiváló volt azt látni, hogy lehet, a diák semmi előzetes tudással nem rendelkezett és sokszor mellé lőtt a válaszokkal, mégis látszott rajta, hogy élvezi és próbálkozik, mert jól szeretne válaszolni. Ezért nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek a programnak. Azt a lelkesedést és motivációt, ami az elmúlt pár egyetemen töltött év alatt megkopni látszott, most újra visszanyertem, és remélem, hogy még fokozni is tudom élve át újabb hasonló lehetőségekkel.

A hálás tekintetekért érdemes

Érdekes volt komolyabb előzetes tapasztalat nélkül belevágni hátrányos helyzetű diákokkal való foglalkozásba, tanításba. Amikor a tanárnő felkeresett minket ezzel a lehetőséggel, először nagyon örültem, mert végre gyerekekkel foglalkozhatunk, másrészről kicsit elbizonytalanodtam, mert túlságosan úgy éreztem, hogy a nagy ismeretlenbe vágunk bele. Sajnos kissé felkészületlenek voltunk abból a szempontból, hogy a diákok milyen képességekkel és kompetenciákkal rendelkeznek, milyen előzetes tudással bírnak, pontosan hányan lesznek az osztályban, milyen eszközök fognak a rendelkezésünkre állni és így tovább. Éppen emiatt próbáltunk mindenre felkészülni, s úgy vettük, mintha még nem tanulták volna az egyes témaköröket az iskolában. Igyekeztünk olyan feladatokkal kitalálni, melyek egy átlagos képességű általános iskolás számára izgalmasak és érdekesek lehetnek nem mindennapi feladatok lévén, és amelyek nem igényelnek komolyabb technikai hátteret – amit mégis, azt mi magunk vittük. Tevékenységünk fő célja is ez volt: olyan órát tartani, amely eltér a hagyományos frontálisan szervezett óra módszereitől, ezáltal megismertetni az ottani diákokat és tanárokat új, újszerű módszerekkel, feladatokkal egy-egy kooperatív vagy páros munkára épülő óra keretében.

Az egyik foglalkozáson az osztály egyik fele a komposztálással, a másik pedig a szelektív hulladékgyűjtéssel foglalkozott, majd pedig a megbeszélést követően egy falugyűlésre került sor: az új növényfajt mentsük meg, vagy vágjuk ki az erdőt és építsünk oda egy gyárat? problémát kellett közösen megválaszolniuk a tanulóknak. Végül a növényünk megmenekült, és a falugyűlés karakterei, akiket a gyerekek testesítettek meg a szerepjáték keretében (például kismama, tanár, a gyár igazgatója) békésen, füstmentesen élhetik a nyugodt mindennapjaikat és a gyár jövendőbeli alkalmazottai is találtak más munkahelyet. Összességében talán ez volt a legsikertelenebb foglalkozásunk, mert a gyerekek nem nagyon akartak megszólalni ilyen formában, és néha egy kicsit a szájukba kellett adnunk, hogy az ő szereplőjének mi lenne az érdeke.

Ezzel ellentétben a legsikeresebb foglalkozásunk a vulkánosságról és a kőzetekről szóló óra volt. A diákok rengeteg előzetes tudással rendelkeztek, így az óra eleji ismétlés elég hatékonyan ment, ugyanis minden kérdésre tudtak válaszolni és szinte eldalolták, hogyan is működik egy vulkán. Utána ezt egy homokból épült ecetes szódabikarbóna vulkánon igaziból is megnézhették, majd kőzeteket vizsgáltak táblázat segítségével és sok érdekességet tanultak meg közben a magyarázataink lévén – nyalogattak bauxitot és úsztattak horzsakövet is –, végül pedig egy házi készítésű cipősdoboz szeizmográffal földrengést mérhettek, amit ők maguk generálhattak, úgyhogy nagyokat ugráltunk és rángattuk az asztalt együtt! A diákok fantasztikusak voltak, nagyon élvezték az egészet, nagyon nagy öröm volt, hogy részt vehettem az órán, mert igazán jól sikerült és jó csapatként működtünk együtt mind a tanítótársammal, mind a diáksággal.

A vulkáni működés modellezése pármunkában (fotó: Arday I.)

Hogy személy szerint mire számítottam? Egy kissé neveletlen, hangos, oda nem figyelő bagázsra, akiket győzni fogunk lekötni 45 percen keresztül. Ezért és hiányos előzetes ismereteink miatt nagyon izgultunk az első alkalommal, amíg meg nem érkeztünk és meg nem láttuk a gyerekeket. Engem nagyon megdöbbentett, hogy mekkora fegyelmet tartanak a tanárok az iskolában. Az egyik iskolában a diákoknak a szünetben kötelező volt kimenniük az udvarra játszani, majd a jelzőcsengő után az épületben folyosóin a fal mellett kellett várakozniuk, míg a következő órát tartó pedagógusuk be nem kísérte őket a termükbe. Ugyanitt a diákok az órán még azt is megkérdezték, hogy a földről felvehetik-e, amit véletlenül leejtettek, illetve a tanár úr, akivel voltak épp, kidobatta a rágógumijukat és rendszeresen kivette a ceruzát a kezükből, ha épp nem kellett írniuk és folyton folyvást rendre utasította őket, ha épp új feladat következett.

A másik iskolában, ahol jártunk, ennél kicsit lazábbak voltak a szabályok: itt már a szünetben ülhettek a folyosó padjain is és önállóan elmehettek a mellékhelyiségbe a tanulók. Az itt megfigyelt órán is rend és fegyelem volt, de valahogy mégis úgy érződött, hogy itt valamiért kicsit elnézőbbek a pedagógusok. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a szigorú fegyelmezés nélkül tényleg káosz lenne az iskolában a diákok otthonról hozott viselkedési mintái miatt. Az iskolában töltött idő nagy részében nem tanítás, hanem nevelés zajlik, és ahogy a tanárok is elmondták, megpróbálják megadni a gyerekeknek mindazt, amit otthon a szüleiktől nem kaphatnak meg. Próbálnak ők maguk is kissé a gyerekek szülei lenni. A kis létszámú, évfolyamonkénti egy-egy osztállyal ezt valamivel könnyebb megtenni, mint egy négy párhuzamos osztályos, 1000 fős gimnáziumban, de lelkileg elég megterhelőnek gondolom, hiszen látni, tapasztalni is az volt. Gondoljunk bele abba, hogy ezek a diákok otthon nem kapnak szinte semmilyen nevelést, nem olvasnak, nem játszanak úgy, mint egy számunkra átlagos ilyen korú gyermek! Az itteni pedagógusok is elmondták, hogy nekik egy háromnapos hosszú hétvége olyan, mint egy nyári szünet: a diákok fejéből szinte minden addigi törlődik, szinte elölről lehet kezdeni a nevelést és a tanítást is. A diákok nem vihetik haza a könyveiket, füzeteiket, mert előfordul, hogy a szüleik otthon azzal fűtenek. Az ő világukban az efféle iskolában kapható tudásnak valamiért nincsen értéke, ők kissé más értékrend mentén élik az életüket. Hogy ez jobb-e vagy rosszabb, mindenkinek a maga dolga megítélni, de mindenesetre mi egy más világot tapasztaltunk az iskolák keretein belül is, mint egy átlagos nagyvárosi iskolában. Amikor a fentebbi mondatot meghallottam, miszerint a tanárok próbálják megadni a gyerekeknek azt, amit otthon nem kaphatnak meg, a szívem szorult össze. Egyrészt a mindenbe beletartozott a kiemelkedő mennyiségű és minőségű iskolai felszerelés – minden teremben hatalmas okostábla, monitorok, kréta, táblafilc, wc papír, nem leszakadt függöny, az udvaron pedig bicikli, labda, roller, tollasütők és minden, ami csak kellhet a játékhoz –, másrészt pedig a meleg, az otthonos, rendezett környezet, a támogatás és nevelés is, hogy a társadalom által elvárt értékeket elsajátítsák, hogy tovább tanulhassanak és hogy sikeresen elhelyezkedhessenek a jövőben a munka világában.

Vizsgálódási feladat előkészítése (fotó: Arday I.)

Amikor a foglalkozásokat tartottuk, minderről egy-egy pillanatra megfeledkeztem, és csak értelmes, csillogó szemű kisdiákokat láttam, akiket érdekel, amiről beszélek vagy amivel éppen foglalkoznak. Kérdeztek, nevettek, szót fogadtak, egyesek egyenesen szomjazták a tudást. Álmatlan éjszakákat okozott, hogy ezt a képtelen helyzetet hogyan lehetne országos szinten kezelni, az ő problémáikat hogyan lehetne megoldani. Nehéz volt feldolgoznom, amit láttunk, hiszen ezek a gyerekek ugyanolyan értelmesek, ugyanolyan „potenciál” van bennük, mint egy fővárosi nagymúltú, erős iskola diákjaiban, csak mögülük hiányzik a szülői, otthoni háttér, a támogatás.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettünk ezeken az alkalmakon, mert életre szóló tapasztalatokat gyűjtöttünk. Nagyon motiváló volt számomra ez az utazás és az itt megismert gyerekek abban, hogy kitartsak a tanári pálya mellett, mert felülmúlhatatlan élmény az érdeklődő, csillogó, hálás tekintetük, például amilyen a vulkánépítést övezte. Az egyetem hátralévő évei alatt komolyan el fogok azon gondolkodni, hogy nem akarok-e majd ilyen hátrányos helyzetű iskolában tanítani. Nagyobb kihívást látok ilyen körülmények között, ilyen diákok tanításában, bár még talán magam sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért. Talán az is közrejátszik benne, hogy a szinte nulláról nagyot fejlődhetnek a diákok a tanár támogatásával, és valahol ott motoszkál bennem a vágy, hogy segíthessek egy jobb világot építeni számukra. Ha ezerből egy utána boldog és teljes életet fog élni, már megérte a sok-sok küzdelem, esetleg lemondás.

Kiemelt kép: Vizsgálódás csoportmunkában (fotó: Makádi M.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük